e-gépész online szaklap

Füstgáz Saga

2012. január 17. | Bányai István igazságügyi szakértő | |  0 |

Az épületgépészetnek – bár nem kellene, és sokszor a józanész ellenére való – szezonális slágertémái vannak. Amikor beköszönt a kánikula, roham indul a klímaboltok, klímaszerelők irányába, amikor pedig „halk lombok alatt beszökik az ősz”, megállás nélkül csörögnek (vagy ma már inkább brummognak, nyivákolnak) szolgáltatóknál a telefonok. A hibás, vagy éppen hiányzó klíma legfeljebb megizzaszt, de egy rossz kémény, elhibázott füstgázelvezetés már gyakran feketébe öltözteti a rokonságot.

Törvényhozók irányába a szakma részéről folyamatos az unszolás, hogy öntsék paragrafusokba az elvárásokat, és a jogalkotók ímmel-ámmal ugyan, de azért kullognak szabályaikkal a szakma után. Vannak ugyanakkor neuralgikus pontok, melyeket sem a szakmai, sem a jogalkotói igyekezet nem tud hatékonyan orvosolni, ahol a megszokás „nagyúr”. A tüzeléstechnika „Forsyte Saga”-ja a korábbi bérházakból avanzsálódott társasházak közös fűtési rendszerének működtetése, illetve az abból történő kiszakadás köré íródott, azaz íródik napjainkban is.

A sorozat első fejezete a használaton kívüli kémények birtokba vételéről, vagy ha úgy jobban tetszik, elbirtoklásáról szólt. A privatizációs startpisztoly eldörrenését követően szinte azonnal megkezdték – méghozzá nem kevés sikerrel - az „élelmesebb” lakók kitűzni zászlaikat a senki földjének tekintett kémények tetejére. A második fejezet – más lehetőség már nem lévén - a homlokzatok felé történő kitörési kísérletekről mesél.

A társasházak esetében az önálló fűtési mód kialakításához kettős jogszabályi követelményrendszernek kell megfelelni. Szükséges először is – a 2003. évi CXXXIII. sz. társasházi törvény értelmében - a tulajdonostársak hozzájárulása, hiszen a füstgázelvezetés óhatatlanul közös tulajdoni részek igénybevételével történik, legalábbis az esetek döntő többségében. Ezen a területen nem csak objektív, de szubjektív akadályok garmadájával is lehet számolni, hiszen ahogy az épületadottságok eltérők, úgy az emberi „jóakarat” is számtalan formában tud testet ölteni. A társasházak demokráciájában (vagy ha úgy jobban tetszik, látszatdemokráciájában) a bölcs többségi döntéshez a többség bölcsességére van, lenne szükség. A közösség kollektív bölcsességét azonban a lakók az ingatlannal együtt nem vásárolhatták meg. Ha az együttélés szabályozásánál nem is, de a szakmai kérdéseket rendező előírások terén már joggal elvárnánk az egyértelműséget, azonban peres ügyek sokasága igazolja, hogy itt is számolni kell elejtett banánhéjakkal.

Egy peres ügy előzményeiben az eljáró építésügyi hatóság egy udvari homlokzat építési engedély nélkül kialakított égéstermék-kivezetése (megjegyzés: „C”-típusú készülék, kiegyenlített kitorkollással) vonatkozásában annak megszüntetését, a homlokzat eredeti állapotának helyreállítását rendelte el.

A hatósági határozatban magfogalmazott kifogások egyrészt az építési jogosultság (tulajdonostársak beleegyező nyilatkozata), másrészt az egészségügyi követelmények betartásának igazolására vonatkoztak. (Megjegyzés: az építési jogosultság tekintetében – nem lévén megegyezési lehetőség lakóközösségen belül – a jognyilatkozat bíróság általi pótlását kezdeményezte az építtető.) Döntése indoklásában az eljáró hatóság kitért arra is, hogy az építtető nem rendelkezik a szükséges jogosultsággal, hiszen a megvalósított égéstermék-kivezető esetében „az egyes építményekkel, építési munkákkal és építési tevékenységekkel kapcsolatos építésügyi hatósági engedélyezési eljárásokról” szóló 46/1997. (XII. 29.) KTM rendelet 9. § (1) bekezdés h. pontja alapján a szóban forgó munka csak építési engedély alapján volt elvégezhető. Ettől eltérő szabályozást tartalmaz azonban a 2008. január 1-én hatályba lépett az „építésügyi hatósági eljárásokról, valamint a telekalakítási és az építészeti-műszaki dokumentációk tartalmáról” szóló 37/2007. (XII. 13.) ÖTM rendelet, melynek 1. mellékletének 3. fejezete 13. pontja alapján építési és bejelentési engedély nélkül végezhető a „szerelt égéstermék-elvezető és szerelvényei” elhelyezése. A hivatkozott két rendelet definíciójából, illetve az időpontokból adódó anomália feloldása „az épített környezet alakításáról és védelméről” szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (Étv.) 36. § (2) bekezdés b. pontja alapján volt lehetséges, mely szerint a „jogorvoslati eljárás során elrendelt új eljárás keretében az alapeljárás megindításakor hatályos építésügyi szabályok szerint kell eljárni”, továbbá „ha az új eljárás megindításakor hatályban lévő építésügyi előírások az építtető számára kedvezőbbek, akkor azokat kell az eljárás során alkalmazni”. A határozatban megállapítást nyert, hogy a hatályos OTÉK, „az országos településrendezési és építési követelményekről” szóló 182/2008. (VIII.14.) Korm. Rendelet 80. § (2) bekezdés b. pontja értelmében homlokzati égéstermék-kivezetési hely létesíthető a többszintes épület homlokzatán azzal, hogy lakásfűtő és vízmelegítő (együtt vagy külön) „gázfogyasztó készülék homlokzati kivezetésének tengelyétől mért 2,0-2,0 m-es sávban a kivezetés felett a teljes épületmagasságra vonatkozóan a homlokzaton szellőztetésre szolgáló nyílás vagy nyílászáró nincs”. A határozat erre az előírásra hivatkozva, illetve az ebből eredő egészségkárosító hatás gyanújára való tekintettel utasította el az engedély megadását.

A határozat ellen az építtető keresetet nyújtott be, kifogásolva, hogy a hatóság az egészségügyi megfelelőség bizonyítására szakértői vélemény beszerzését írta elő számára, holott ez iránt a hatóságnak kellett volna hivatalból intézkednie. További kifogásként merült fel részéről, hogy az építkezéskor hatályban levő OTÉK, a 253/1997. (XII. 20.) Korm. Rendelet (melyet a 182/2008. (VIII. 14.) Korm. Rendelet módosított) nem tartalmazza a 2 m-es szabályt, melyre a hatóság az egészségkárosító hatás gyanúját alapozta. (Megjegyzendő, hogy a 2008 előtt érvényes szabályozás szerint a homlokzati égéstermék-kivezetésnek az általánosan megfogalmazott, műszakilag nehezen számszerűsíthető „egészségvédelmi követelményeknek” kellett megfelelniük.)

Az ügyben eljáró bíróság ítéletében előírta, hogy az építésügyi hatóság a megismételt eljárásban – szükség esetén szakértő bevonásával – állapítsa meg, hogy a gázfűtő berendezés szennyezőanyag-kibocsátása nem jelent-e egészségveszélyeztetést.

Szakértői szemszögből figyelemreméltó az a körülmény, hogy akkor, amikor a gázkészülékek működtetése kapcsán annyi tragikus hír lát napvilágot, milyen nagyfokú bizonytalanság áll fenn ezen kérdések szakmai, illetve jogi értelmezésében. A probléma valójában azonban túlmegy a két szakterület határain, hiszen a homlokzati füstgázkivezetések területén a túlzott engedékenység életveszélyes helyzeteket, az aránytalan szigorítás viszont a műszakilag és pénzügyileg reális lehetőségek kizárását eredményezheti. Nehéz tehát meghúzni azt a határt, melyet jó szakmai lelkiismerettel fel lehet vállalni.

A korábbi előírásokban - 253/1997. (XII. 20.) Korm. Rendelet - megfogalmazottakkal, vagyis azzal, hogy a tervezett homlokzati égéstermék-kivezetés feleljen meg az egészségvédelmi követelményeknek, csak egyetérteni lehet, azonban a megfogalmazás nem sok kapaszkodót nyújt a műszaki szakterület számára. Az előírt egészségvédelem kritériumait a jogszabály részleteiben nem taglalja.

Az egészségvédelem szélsőséges esetet véve az életvédelmet jelenti, ezért lényeges kérdés az „életveszély” fogalmának definiálása.

A “kötelező kéményseprő-ipari közszolgáltatásról” szóló 27/1996. (X. 30.) BM rendelet a közvetlen élet- vagy tűzveszély vonatkozásában – egyebekben – “az égéstermék tartós visszaáramlása” meghatározást alkalmazza. Nyilvánvaló azonban, hogy életveszély nem lép fel akkor, ha van füstgáz-visszaáramlás, de a szellőztetés révén a helyiségben a károsanyag-koncentráció nem lépi túl a kritikus értéket. A jogalkotó elsődeleges szempontja ez esetben a vészhelyzet lehetőségének teljes kizárása volt, ezért a definició megfogalmazása során a nagyobb biztonság irányába tért el.

Az „életveszély” fogalma – mint minden más fogalom – meghatározása nyilván az adott szakmai kompetenciakör sajátosságai, céljai tükörképe. Így van ez a jog területével is. Az életveszély “az élet és a testi épség büntetőjogi védelméről” szóló bírósági iránymutatás szerint - Legfelsőbb Bíróság 15. számú irányelv - fogalmilag a halál bekövetkezésének a reális lehetőségét jelenti, de nem azonosítható a halál szükségszerű beállásának a lehetőségével. Az előbbiről akkor van szó, ha megindult az az okfolyamat, amely a halál bekövetkezéséhez vezethet, de rendszerint fennáll az életveszély megszüntetésére, illetőleg a halál elhárítására alkalmas beavatkozás lehetősége is.

Megint más megközelítés nyújt a „A légszennyezettségi határértékekről, a helyhez kötött légszennyező pontforrások kibocsátási határértékeiről” szóló 14/2001. (V. 9.) KöM-EüM-FVM együttes rendelet, mely az egészségügyi határérték vonatkozásában a következő definíciót tartalmazza: „a légszennyezettségnek a tudomány mindenkori szintje alapján megállapított azon mértéke, amely tartós egészségkárosodást nem okoz, és amelyet az emberi egészség védelme érdekében e jogszabályban meghatározott módon és időn belül be kell tartani”. A rendelet 1. számú melléklete tételesen megadja a légszennyezettség egészségügyi határértékeit és egyes légszennyező anyagok tervezési irányértékeit. Példaként a szén-monoxid esetében 0,01 [g/m3,h] a légszennyezettség megengedett határértéke.

Termékoldalról nézve pedig az „egyes gázfogyasztó készülékek kialakításáról és megfelelőségének tanúsításáról” szóló 22/1998. (IV. 17.) IKIM rendelet 3. § (3) bekezdése értelmében a honosított harmonizált szabványnak megfelelően gyártott gázfogyasztó készülékeket vagy részegységet úgy kell tekintetni, hogy azok „megfelelnek a szabvány által lefedett alapvető biztonsági és egészségvédelmi követelményeknek”.

A különféle füstgázösszetevők élettani hatását biokémiai megközelítésben a koncentráció függvényében szokásos megadni. Maradva az előző példánál, a szén-monoxid hatásmechanizmusa ebből az aspektusból az 1. táblázat szerint adható meg.

A fentiekben a megadott egészségügyi értékhatár és az életveszély fogalma és küszöbértéke is jelentősen eltér. Az előbbiek alapján az eszméletvesztés és 2 óra után a halál 1600 ppm%-nál következik be, ami nagyságrendekkel meghaladja az egészségügyi problémát okozó értéket (30 ppm%) és azt a koncentráció-értéket (50 ppm%), melynél az általánosan forgalmazott kézi CO-érzékelők hang- és fényjelzést adnak.
Műszaki szakemberek számára a fenti definíciók nehezen válthatók „aprópénzre”. A hatályos 182/2008. (VIII. 14.) Korm. Rendelet szerinti szabályozás viszont már egyértelmű eligazítást ad az égéstermék-kivezetés helyének tengelyétől mérten definiált 2-2 m-es biztonsági sáv meghatározásával, más kérdés, hogy ezzel a megszorítással többnyire be is zárja a kaput a homlokzati füstgázkivezetés lehetősége előtt. Megjegyzendő, hogy a nemzetközi irányelvekhez, vonatkozó szabványokhoz (MSZ EN 15287) igazodó – 2008. évi XL. törvény, illetve 19/2009. (I. 30.) Korm. Rendelet szerinti - GMBSZ műszakilag megvalósíthatóbb feltételeket biztosított.

Nem csekély a szakma és a jogalkotás felelőssége, hiszen emberéletekről lehet, kell dönteni, amikor az egészségvédelem követelményei konvertálódnak át méterekbe, centiméterekbe. Ebben a tekintetben az még a kisebb probléma, ha „csak” arról van szó, hogy egyes ügyek éveken át tévelyegnek a jogszolgáltatás útvesztőjében. Alapvető érdekünk tehát, hogy ezen a kritikus területen mindenki számára áttekinthető, egyértelműen értelmezhető, ugyanakkor a kivitelezést támogató és lehetőség szerint időtálló szabályozás legyen érvényben. Alapvető érdekünk, hogy a füstgázelvezetés problémáiról szóló „folytatásos regény” véglegesen lezáruljon.

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

Facebook-hozzászólásmodul