A munkaerőpiac és az oktatás összhangja
2012. május 29. | Dr. Dezső György, okl. gépészmérnök | | 6 |
Meghívást kaptam, hogy egyetemi oktatóknak, az általuk fentebb megadott címhez kapcsolódóan beszéljek tapasztalataimról. A meghívók nemes szándéka nyilvánvaló: az energetikus mérnökképzést közelíteni a való élet, a piac elvárásaihoz. Bár előadásommal nagy sikert nem arattam, a téma vitathatatlan fontossága és folyamatos aktualitása miatt, most vázlatosan le is írom gondolataimat.
Nos, hogy milyen (energetikus) mérnökképzés volna ideális, Arisztotelész valószínűleg azt a választ adná, hogy boldog (értsd: sikeres) mérnököket kell képezni. Ha a válasz nem is ad konkrét javaslatokat az oktatás számára, azért Arisztotelész elég okos ember volt ahhoz, hogy érdemes legyen ezt a valószínű választ emlékezetünkbe vésni. Áttételesen talán én sem teszek mást, mint az ő alapigazságát próbálom aprópénzre váltani, azt vizsgálni, hogy a piac milyen tudást, képességeket jutalmaz. Könnyebb volna a feladat, ha ismernénk a piac elvárásait, de adott feladatunk azzal van súlyosbítva, és ebben némileg hasonlatos is a tervező mérnök munkájához, hogy itt nem egy pillanatnyi, hanem egy jövőbeli igényt kellene számításba vennünk és kielégítenünk. Miután a jövőt csak több-kevesebb bizonytalansággal a múlt és jelen tapasztalásaiból tudjuk kivetíteni, fontos volna látni, tudni, hogy a társadalom merre, milyen cél és ideák felé tart. A mai magyar társadalomról ezt meg se tudom fogalmazni, de ha abból indulunk ki, hogy egy globalizált világban, Európa közepén hosszabb távon még negatív csodák sem lehetségesek, akkor nem tévedünk nagyot, amikor elmaradottságunk egyetlen előnyéből indulunk ki, az előttünk járóktól, és annak tapasztalataiból próbálunk tanulni.
Tervező mérnökként, nem vagyok a képzés, oktatás, vagyis a mérnökgyár szakembere, nem ismerem, hogy milyen mechanizmusokon keresztül megy át az oktatott anyag és vésődik be a hallgatókban ismeretekké, attitűdökké, képességekké, hogyan kell ezt optimálisan adagolni, ellenőrizni, számon kérni. Ezért én elsősorban a piaci "vevő", azaz a munkaadó, és/vagy a volt szellemi társkereső nézőpontjából közelítek a témához, és arról beszélek, hogy véleményem szerint mit kell tudnia a mérnöknek, milyen attitűddel kell rendelkeznie, hogy esélye legyen egy tisztességes piacon sikerrel helytállni. Ennek szellemében csak halvány utalásokat teszek arra, hogy talán miképpen kellene oktatni az olyan dolgokat, amilyenek körül a munkaadók, de maguk a praktizáló mérnökök is immár tartósan hiátust tapasztalnak. A leírtak nem receptek, hanem gondolatok, melyek természetesen vitathatók, vitatandók.
Kezdő diplomások a német munkaerőpiacon
Elsőként nézzünk egy nyugat-európai példát. Az ismert német CAPITAL című gazdasági folyóirat 12 kérdést intézett a 250 legnagyobb német céghez arra vonatkozóan, hogy milyen kiválasztási elveket követnek kezdő diplomások felvétele során. Átugorva az olyan közhelyeket, mint a német gazdaság jelentőségének méltatása, vagy a magyar gazdasághoz, sőt a magyar gazdaságtörténethez való meghatározó kapcsolódása, stb., ami miatt egyébként önmagában is érdemes a konklúzióra odafigyelni, elöljáróban a következőkre szeretném felhívni a figyelmet. Kutatások azt bizonyítják, hogy a jó értelemben vett, "megfelelő embert a megfelelő helyre" elv következetes alkalmazása mind munkaadói, mind nemzetgazdasági szinten látványos eredményeket hoz. Tudjuk, hogy egy új munkahely, egy új munkatárs beilleszkedése mindkét érintett fél számára kockázatot jelent: vajon beválik-e, vajon egymásra találnak-e, és így tovább. A várható munkahelyi teljesítmények azonban bizonyos módszerekkel valamennyire előre jelezhetők, és ezzel az említett kockázat mérsékelhető. A kutatási eredmények azt igazolják, hogy a különböző módszerek és a későbbi tényleges teljesítmények között jelentősen különböző korrelációk vannak. Így pl. az életkor alapján történő kiválasztás esetében -0,01, grafológia 0,02, érdeklődési körök 0,10, a képzésben eltöltött idő 0,10, a munkatapasztalat 0,18, a referenciák ellenőrzése 0,26, a strukturálatlan interjú 0,38, a strukturált interjú 0,51, az intelligencia teszt 0,51 és a próbamunka 0,54 korrelációs együtthatót mutat a későbbiekben tapasztalt tényleges munkateljesítményekkel. Amerikai kutatások egészen megdöbbentő vállalati és nemzetgazdasági hatékonyságjavulási lehetőségeket igazoltak a korszerű munkaadói kiválasztási módszerek eredményeképpen, ami egyébként egybevág napi tapasztalatainkkal, legfeljebb a mértéke meglepő. A részben vagy egészen kézzel írt, az életkort, az érdeklődési köröket, a képzettséget, munkatapasztalatot és referenciákat előnyben részesítő pályázatok, amelyek manapság még a hazai vállalatainknál dominálnak, igen gyenge korrelációt mutatnak az elvárt eredménnyel, és akkor még a hatékonyságromboló mikszáthi, móriczi világ zavartalan hazai tovább élését nem is említettem. Érdemes volna tehát odafigyelni arra, hogy az említett német cégek miképpen vélekednek az alább ismertetett kérdésekben a diplomásokkal kapcsolatos induló elvárásokról, éppen mert személyzeti politikájuk a kiemelkedő gazdasági teljesítményük, de áttételesen a sikeresebb társadalomnak is egyik fontos eleme.
Visszatérve a németországi körkérdésre: ha a válaszokat egy mondatban kellene összefoglalni, akkor az úgy hangzana, hogy a diplomás jelentkezőkkel szembeni elvárás:
40% szaktudás és 60% egyéb képesség
A 60%-ra hívom fel a figyelmet, aminek esetleges hiánya vagy elégtelen volta miatt sokszor a 40% sem érvényesül vagy hasznosul. Sokkoló, de mint tudjuk, nem előzmények nélküli megállapítás.
A következőkben fussuk át röviden a 12 kérdésre adott válaszokat és megoszlásukat, amelyek esetenként jelentősen eltérnek a korábbi szemlélettől, és tükrözik a rohanó világunk teljesítmény- és eredményorientáltságát. Elől az egy-két szavas "kérdés", majd a válaszok egy-két mondatos értékelése, és ezt követően pedig a táblázat. A táblázatban nemcsak a gépész- és villamosmérnököket szerepeltettem, hanem meghagytam a többi friss diplomást, mert a más szakterületekkel való összehasonlítás is informatív lehet.
1. Gyakorlati tapasztalatok. A német munkaadók véleménye az, hogy az egyes szemeszterek közötti szünet elsősorban arra való, hogy a hallgatók – lehetőség szerint képzettségüknek, szakirányuknak megfelelő területen – munkát vállaljanak, tapasztalatokat szerezzenek a munka világából. Tapasztalatokat gyűjteni, ez az a pont a pályázók életrajzában, amelyre a munkaadók a legnagyobb hangsúlyt helyezik. Értékelik a munkaadók azt a megoldást is, ha a szóban forgó gyakorlatot a pályázó nem náluk, hanem más cégeknél szerezte, mert úgy gondolják, ezzel tágabb látókörű munkatársra tesznek szert, aki fiatal kora ellenére más cégkultúrákat és viselkedési módokat is megismert.
2. Külföldi szemeszter. Különösen az üzemgazdászok és közgazdászok esetében minden harmadik munkaadó nagyon fontosnak tartja, hogy a hallgató legalább egy szemesztert külföldön is hallgasson. Úgy gondolják, ezzel tágul a hallgató látóköre, megismer más egyetemeket, országokat, népeket, kultúrákat. Gépészmérnökök és villamosmérnökök esetén a személyzeti főnökök több mint fele elvárja a nemzetközi tapasztalatokat.
3. Tanulmányi idő. A személyzeti főnökök úgy gondolják, hogy aki felsőfokú tanulmányait szabályos idő alatt, vagy annál rövidebben nem végzi el, az várhatóan a munkában is lassú, kevéssé terhelhető lesz.
4. Tanszéki tevékenység. Néhány évtizeddel ezelőtt még bizonyos tekintélyt jelentett, ha a hallgató az egyetem elvégzése után munkatársként, tanársegédként, stb., egy egyetemi tanszéken vállalt munkát. Mára a helyzet alapvetően megváltozott, és a személyzeti főnökök többsége ezt negatívan ítéli meg. Azt tartják, hogy nemcsak a praxis, de még egy doktori disszertáció számára is szerencsésebb, ha az nem tanszéki, hanem gyakorlati szakmai munkán alapszik. Maga a pontozás mutatja, hogy az egyetemi munkát egyetlen egy szakterületen sem értékelik nagyon fontosnak, fordítva, kifejezetten kevéssé pozitívan értékelhető jellemzőként kezelték.
5. Tanulási készség. Az egyetem elvégzése nem jelenti a tanulás befejezését, és ebben minden munkaadó egyetért. A technológiák, a piaci helyzetek gyorsan változnak, és ehhez kapcsolódóan új elméletek, megközelítések, számítási módszerek, elvárások és előírások jelennek meg. Ezért a munkaadók a diplomás pályázóktól az új iránti nyitottságot, a naprakész tudás iránti elkötelezettséget várják el, és ez nem azonos a munkaadók által szervezett rendszeres tréningekkel, hanem a pályázótól kifejezetten a személyes erőfeszítést kívánják meg.
6. Képesség a csapatmunkára. A diplomás tevékenység napjainkban alapvetően csapatmunka. Egy-egy mérnöki létesítmény megtervezése is tucatnyi szakember együttműködését kívánja meg, de együtt kell működni a kollégákkal, a megbízóval, a hatóságokkal, a szállítókkal, a kivitelezőkkel, stb., ezért a munkaadók a csapatmunkára való képességet már az első beszélgetés során hangsúlyosan vizsgálják. A legjobb esélyei azoknak a pályázóknak vannak, akik vitaképesek, de mások gondolatait nem rögtön bombázzák szét, hanem kritikájuk tárgyszerű marad, de legfőképpen maguk is jól viselik a bírálatot, és a kritikai hangvétel ellenére is érzik a közös munka felelősségét, és persze siker esetén a közös alkotás örömét .
7. Elhivatottság. A munkaadók szerint a legfontosabb kérdés, hogy a pályázó később, mint szakterületének specialistája, vagy irányítója, képes lesz-e más embereket irányítani és motiválni.
8. Diplomamunka. A munkaadók szívesen látják, ha a pályázó diplomamunkáját az illető cég által megadott, vagy ahhoz szorosan kapcsolódó témában készítette. Ez részben bemutatja, hogy a pályázó azokat a kérdéseket, amelyekkel az egyetemen nem is találkozott, de a gazdaság, vagy éppen a cég számára fontosak, miképpen tudja kezelni. Ha a diplomamunka kifejezetten annál a cégnél készül, ahol a pályázó elhelyezkedni szeretne, akkor ez a munkaadó döntésében azt a könnyebbséget is jelenti, hogy a pályázó együtt dolgozott a cég munkatársaival, kölcsönösen megismerték egymást, segít annak a nem könnyű kérdésnek az eldöntésében, hogy a beilleszkedés és együttműködés gyümölcsöző lesz-e.
9. Idegennyelv-ismeret. A „nemzetköziség” egyszerűen alapkövetelmény. A munkaadók – háromból kettő – alapfeltételként egy idegen nyelv tárgyalóképes ismeretét, és egy további nyelv legalább megértését tartják minimumnak. A mérnökök és informatikusok számára – ez a táblázatból nem érzékelhető – az angol nyelv nagyon jó ismeretét tartják fontosnak. (Ne felejtsük, hogy itt németekről van szó.)
10. Az egyetem tekintélye. Az egyes felsőoktatási intézmények, szakirányok, sőt tanszékek között is jelentős színvonalbeli különbségek vannak. Ezt a munkaadók személyzeti vezetői naprakészen ismerik, ezért különbséget tesznek a jelentkezők között abban a tekintetben is, hogy melyik egyetemen végeztek. Az egyetemek minősítése során, nagyon leegyszerűsítve, három szempontot vesznek figyelembe: az oktató személyzet képességeit, a hallgatók összetételét és színvonalát, és az infrastruktúrát.
11. Jó tanulmányi eredmény. A jó jegyek (a jogászok kivételével) már régen elvesztették a fontosságukat. A vizsgákon csak az elméletet kérdezik vissza, és a vizsgáztatók, ha a hallgatótól visszahallják saját előadásukat, vagy jegyzetüket, akkor igen nagyvonalúan osztják a jegyeket. Mivel az egyetemek szavahihetősége a minősítés tekintetében már régen megingott, a pályázónak magának kell szakmai elkötelezettségét, képességét bizonyítania. (Gondoljunk pl. a nyelvvizsgára, aminek automatikus elfogadása helyett mindenütt meghallgatják a jelöltet.)
12. Doktori cím. A mai rohanó világban a praxis a legfontosabb, így aki a doktori cím megszerzésére több évet elpazarol, az később számos szakmai ügyben megkésett újoncként jelenik meg a munkaerő piacon. Talán a pályafutás későbbi fázisában, amikor a vezetői ranglistán való előrelépésről van szó, akkor némi előnyt jelenthet a tudományos fokozat. Mindenekelőtt azonban csak azoknak ajánlható, akik a szakmai munkát később fel szeretnék cserélni az oktatással, vagy a tudományos munkával, de a sikeres szakmai pályához nem szükséges.
A bemutatott felmérés voltaképpen arra kereste a választ, hogy mely kritériumok fontosak a jó értelemben vett szakmai karrier szempontjából, a piacgazdaságban pedig nyilvánvaló, hogy a karrier - ehelyütt kényszerűen leegyszerűsítve - a képességek és tudás piac általi visszaigazolása. A felmérés, amelynek tapasztalatai a német egyetemi és főiskolai hallgatók számára mélyreható következményekkel jártak, hiszen azt mutatja, hogy a munkaadók korábbiaknál nagyobb hangsúlyt fektetnek az effektív mérnöki alkotó munkára, annak gazdasági és társadalmi hasznosságára. Erre egészen nyilvánvalóan a globális verseny szorítja őket, és ők a mérnökképzésben így reagálnak a kor új kihívásaira. Számításba kellett venniük, hogy a szakmai életben a semmiféle gyakorlati hasznot nem hozó olyan elméleti tanulmányok, amelyeknek érvényessége gyakran egyébként is csak éveket él meg, drámai módon elveszítettek jelentőségükből az eredményorientált mérnöki munkában. A biztosabb, időállóbb és jobban elsajátított alaptudás, és több gyakorlati tudás megszerzése irányába látszik az életképes megoldás.
A hazai munkaerőpiac elvárásairól
A következőkben nézzük a nem könnyű hazai helyzetet. Az egyik nehézség, hogy a mérnökség, de akár az energetikai mérnöktársadalom is nagyon strukturált. Lassan negyed századdal a rendszerváltozás után talán indokolt volna, ha pl. a kamara végezne/végeztetne egy felmérést a hazai mérnöktársadalomról. Tapasztalataim alapján elsősorban a tervező mérnökökkel kapcsolatos véleményemet fogalmazom meg, de még ez a kör is erősen differenciált. Jelenleg sok ezer mérnök van, akik egyedül, vagy egy-két kollégával laza kapcsolatban dolgozik. Alapkövetelmény volna, hogy ők is meg tudják őrizni a gyártóktól, szállítóktól való függetlenségüket , és természetesen nem szabadna engedniük a minőségi követelményekből sem. Ezek manapság a felkészültség, az elhivatottság és morál igazi erőpróbái.
E helyütt célravezetőbbnek tűnik azonban, ha példaként egy életszerű feladatból indulunk ki. Jelentkezik egy megbízónál egy mérnöki munkát igénylő feladat, amit a megbízó vagy közvetlenül kiad, vagy megpályáztatja. A mérnöknek, hogy esélye legyen a feladat elnyerésére, elérhetővé és ismertté kell tennie magát, referenciákkal kell rendelkeznie, és mint vállalkozónak meg kell alapoznia valamilyen módon a potenciális megrendelők bizalmát, versenyképes ajánlatott kell kidolgoznia, esetleg pályáznia kell. A pályázathoz fel kell mérnie, hogyan, mennyiért, mekkora ráfordítással tudja a feladatot megoldani, milyen további szaktervezőket kell bevonnia, azok milyen áron, határidővel és kockázattal teljesítenek. Mondhatni, egy külön művészet, játékelméleti bravúr egy nyerőesélyes ajánlat, vagy pályázat összeállítása. Fel kell mérni a kockázatokat, biztosításokat kell kötni, jogilag is meg kell felelni, és a mérnök oldaláról is jogi nyilatkozatokat és kikötéseket kell tennie. Át kell tekinteni a várható költségeket, annak finanszírozási lehetőségeit, esetleg hitel kell igénybe venni, amíg a honorárium kifizetésre nem kerül. Ha a mérnök mindezeket sikeresen teljesítette, és mondjuk tízből egyszer el is nyerte a munkát, akkor kezdődhet az effektív tervezési munka, ami természetesen csak egy töredékében áll az egyetemen tanult mérnöki alapfeladatokból, hiszen szerződnie, folyamatosan irányítania, szerveznie, ellenőriznie, tárgyalnia kell a megbízóval, a társtervezőkkel, a kivitelezőkkel, a szakhatóságokkal, bankokkal. Vitatkoznia és érvelnie kell, szállítói ajánlatokat kell bekérnie, a szóba jöhető műszaki megoldásokat és szállítói ajánlatokat kell értékelnie, mérlegelnie kell a szóba jöhető szerkezeti anyagokat, technológiákat, minőséget, megbízhatóságot, referenciákat, árakat és hozamokat, kezelnie kell a kockázatokat, figyelnie kell az iparjogvédelmi kérdésekre, stb., össze kell tudni hasonlítania a különböző komplex műszaki megoldásokat, meg kell találnia az optimális megoldást, gondolnia kell saját munkájának, és a projekt megvalósításának minőségbiztosítására, a megvalósítás organizációjára. Magának a tervezési munkának is vannak szabályai, normái (miként az orvosi, vagy jogi eljárásoknak), azzal a különbséggel, hogy ezek sehol nincsenek leírva, és sehol nem oktatják. Mindeközben a mérnök maga is vállalkozó, így gazdálkodnia kell, ismerni ennek naponta változó szabályait, mindemellett ellent kell állnia a különböző emberi gyarlóságoknak, és kísértéseknek, amik nemcsak morálisan vállalhatatlanok, de nagy valószínűséggel magát a projektet is kimozdítanák az optimális megoldásból. Manapság a szerződéses kapcsolatok során keletkező viták tekintélyes része perbe torkollik, így a jogokról is illene valamennyit tudni, és így tovább. A leírtak természetesen csak igen vázlatosan mutatják a tervező mérnöki mindennapok komplexitását. Mondhatni, hogy itt nem egy szokványos, hanem egy igen sokszögletű sakktáblán kell játszani, és lehetőleg nyerni, miközben az összes többi szereplő is lépeget, és nyerni szeretne. Talán e töredékes leírás is mutatja, hogy bizony mindehhez nem látszik elégségesnek annak ismerete, hogy mondjuk a huszárral L-alakban lehet lépni. Ha a mérnökképzés nem foglalkozik mindezen ismeretek legalább vázlatos bemutatásával, a normakövetés megalapozásával, hogy érthetőbb legyen: legalább a mérnöki "tízparancsolat" bemutatásával, akkor az a kérdés merül fel, hogy vajon a mérnök ezeket az ismereteket hol, és milyen egyéni és társadalmi áldozatok, kudarcok árán szerzi meg. Tudom, hogy mindez, különösen a felsőoktatásban dolgozó oktatók számára sokkoló. Ők szeretnének a steril műszaki tudomány keretei között maradni, azt művelni, kutatni, fejleszteni, publikálni, oktatni. Csak hát ez messze nem fedi le a tényleges feladatot. Vagyis más úton és logikával, de visszajutottunk a fentebb ismertetett német 40/60 %-hoz.
A továbbiakban még néhány kósza gondolatot fogalmazok meg, ami talán mérlegelésre alkalmas.
- Mivel az intellektus szempontjából sok minden már eldőlt, mielőtt a hallgató az egyetemre bekerül, természetesen fontos volna a színvonalasabb előképzés, a bajok ugyanis már ott kezdődnek. A jobb válogatás érdekében a jobb egyetemi marketing, a nagyobb hírverés, a jelentkezők szofisztikáltabb válogatása valamit segíthet (a cikk elején említett tesztelés és valós teljesítmény közötti gyenge vagy erős korreláció természetesen ebben a kiválasztásban is működik). Sokan felhorkannak, de látni kell, hogy Magyarországon a felsőoktatás korábbi évtizedek zárt világában sem volt jobb, legfeljebb - mint sok minden mást -, az emlékeket az idő megszépíti. Időközben azonban kinyílt a világ, egyre többen végeznek részben, vagy egészében külföldi egyetemeken. Éles a nemzetközi verseny az egyetemi oktatásban is, és persze verseny van a jó mérnökökért is. Ha ebben a versenyben lemaradunk, akkor a legjobbjaink elhagyják az országot, miként ez a folyamat jelenleg is zajlik. A rendszerváltozás előtti évtizedekben egy-egy hazai fiatal mérnök jellemző életútja az volt, hogy bekerült egy nagyobb intézménybe, ahol hónapokon, nem ritkán éveken keresztül a vállalat egyes részlegeit járta végig, majd kikötött valamelyiknél. Ez voltaképpen egy rejtett posztgraduális képzés volt. Manapság ezt nagyon kevés vállalkozás tudja megengedni magának, és azonnal bevethető mérnökökre tartanak igényt, arról nem is beszélve, hogy mérnökök ezrei dolgoznak különböző vállalkozási formákban egyedül, vagy legfeljebb ketten-hárman összedolgozva. Mind a kezdők, mind a már szakmagyakorlók hihetetlen erőfeszítéssel, energiaráfordítással tudnak így-úgy a felszínen maradni. A dolog egyszerűen rendszerszinten nincs megoldva. Míg egyes engedélyhez kötött szakmagyakorlók esetében (pl. az orvosoknál, ügyvédeknél) ez legalább konstrukciójában elvileg megoldott, a mérnökök esetében ez teljesen hiányzik. Logikusan elsősorban a kamarának kellene ebben az ügyben cselekednie, de a kamara érzéketlen ezekre a problémákra.
- Foglalkozni kellene a gondolkodással magával, végül is a mérnök mindenek előtt a "fejével" dolgozik (pl., hogy mi a racionális gondolkodás, és mik a korlátai, mi a hallgatólagos vagy tacit tudás, mi az altruizmus, mi az érzelmek/érzések és a racionális gondolkodás kapcsolata, mit kell érteni kreativitáson stb. Pedig az egyetem többek között ezeknek a képességeknek az előhívására és szisztematikus fejlesztésére volna alkalmas . A mérnök mindennapi munkája során számos érzelmi motiváció is jelen van, ilyen pl. a szakmaszeretet, a problémamegoldás intellektuális öröme, a munkája fontosságának érzése, a becsvágy, a bizalom, stb. Ezek is a szerzett tulajdonságok részei, vagyis az ember az érzéseket/érzelmeket is tanulja. (Az persze nagy kérdés, hogyan adja át valaki a hallgatóknak az alkotás örömét, ha soha életében nem alkotott mérnöki létesítményt.)
- A mérnöki munka folyamatosan változik. Változik a tudomány, változik az elmélet, változik a technika, változnak a társadalom igényei, változnak a feladatok. (Ahogy Bay Zoltán mondta: "A tudományban nincsenek elraktározott ismeretek, hanem élő, folyton változó, alakuló, fejlődő ismeretek vannak.") Mindezzel lépést tartani, az oktató személyzettől is, és a praktizáló mérnöktől is nagyon nagy erőfeszítést kíván meg. Véleményem szerint ezt a problémát csak az egyetemek és az ipar jelenleginél erősebb, nyitottabb együttműködésével lehet megoldani. Emellett a mérnöki gyakorlatban innovációban kell gondolkodni, nem pedig „számtan példákat” megoldani, ezért ezt már az oktatásnak is tükrözni kellene. Összetett esettanulmányokon keresztül lehetne a tanultakat a valósághoz közelebb vinni, mert az a tapasztalat, hogy valós feladatok esetén a kezdő mérnökök nehezen tudják a tanultakat mozgósítani, miközben a döntési szempontok nagyobbik feléről tanulmányaik során még csak nem is hallottak.
- Fontos volna mérnököknek, az energetikusoknak különösen, társadalomtudományi ismereteket is oktatni, elsősorban közgazdaságtant, mindenekelőtt a modern piacelmélet alapjait, a versenyhelyzetet és annak szabályait, logikáját, az ún. "jó" és "rossz" kapitalizmust és ismérveit, hiszen a mérnökök ilyen gazdaságban fogják tevékenységüket kifejteni. A piacgazdaságban a megbízó, vagy befektető többnyire azt akarja elérni, hogy 1,- Ft-ból 1 Ft 20 fillér legyen. (Ahogy Richter Gedeon mondta: „A gyógyszert nem bevenni, hanem eladni kell.”) Ennek a folyamatnak, vagy ennek a „színdarabnak” a mérnök, és a mérnöki munka egyik fontos szereplője, de többnyire nem főszereplője. Ezt a szerepet is meg kell tanulni, ill. meg kell tanítani, hogy a tervező ebben a bizalmi helyzetben azonosulni tudjon az alapvető feladattal, céllal, mert így lehet valaki a „megbízó mérnöke”, anélkül természetesen, hogy a fontos jogi és erkölcsi követelményeket fel kellene adnia. A mérnökség továbbá nemcsak hívatás, hanem megélhetési forrás is. Ha a cél sikeres mérnököt képezni, akkor ezen a téren is kell valami használható tudást (önmenedzselés, öngondoskodás, stb.) a hallgatóknak adni.
- A műszaki tudományokat, a mérnöki eljárás szabályait, stb. dinamikájában kellene tanítani, hogy azok ne váljanak dogmává, hogy a hallgatók megérezzék, itt egy számukra is „felülről” nyitott világról van szó. Most itt tartunk, de ahogy Whitman írja: "... te is hozzáírhatsz egy sort...". Ez talán még többlet inspirációt is adhat a hallgatóknak. Már az én generációm életében is számos olyan mérnöki eljárás, számítás ismert, amely legalább háromszor alapvetően megváltozott a 35...40 év alatt, és a tempó eszeveszetten gyorsul. Fontos volna továbbá legalább áttekinteni a XX. és XXI. század tudományfilozófiáját , mert e nélkül nehezen képzelhető el, hogy az éppen tanult műszaki tudományos ismereteket helyi értékén lehetne kezelni . A mérnök az emberi társadalom számára dolgozik, hogyan lehetne ebből az „embertudományokat" kihagyni? Ráadásul az alkalmatlan technokrácia helyett egy toleránsabb szemlélettel ajándékozná meg a jövő mérnökeit.
- Nyakunkon a Wikinómia , az elektronikus gazdaság és elektronikus társadalom, ami számottevően más munkakultúrát is jelent. Az új generációt tudatosan erre kellene felkészíteni, és természetesen a web 2.0 bizonyosan nem a "végállomás". Az egyetemi munka sok tekintetben kínálja is erre a lehetőséget, hogy ezen a területen meghaladja a jelenlegi hazai gyakorlatot, hiszen a személyi feltételek és az eszközök is adottak, csak megfelelő szemlélet szükséges, hogy a jelenleginél progresszívebben éljenek a lehetőséggel. Vegyük elő a fantáziánkat: induljunk el a hyper egyetem felé: az egyes jegyzetek Wikipédia technikával készülnek, a különböző jogosultsági szinteken az oktató és hallgatók mellett bekapcsolódnak a regisztrált szakemberek, szakcégek. Várható eredmény: a technika állásának megfelelő, naprakész tananyag, kialakul egy tudástár, a szakma bekapcsolódik az oktatásba, a hallgatók bekapcsolódhatnak a kutatás-fejlesztésbe, kialakul az egyéni kreativitás és a csapatmunka egy jobb kombinációja, stb.
Összefoglalás
A magyar mérnökség, benne a mérnökképzés is, számos nehézség közepette éli mindennapjait, mégis az a véleményem, hogy még mindig több van a kezünkben lévő lapokban, mint amit lejátszunk belőle. Progresszív szemlélet, nyitottság a sikeresebb országok megoldásai felé, még a jelenlegi peremfeltételek mellett is több eredményre vezetne. Ráadásul az energetika az egyik legtehetősebb szakma, amelyik érdekelt a színvonalas oktatásban, és ezért áldozni is hajlandó. Meg kellene próbálni, aligha van ennél fontosabb, szebb és izgalmasabb feladat, a kockázat pedig kisebb, mintha nem történik semmi.
A cikk rövidített változatban megjelent az Energiagazdálkodás 53. évf. 2012. év 4. számának "Szemlélet" rovatában.
Hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.
MP | 2012. jún. 8.
Kedves Uraim! Tudomásom van róla, hogy a témában valóban évek óta folynak egyeztetések. Miért van mégis egy helyben topogás? Miért fogynak az oktatók, miért táncolnak az épületgépész tanszékek a megszűnés szélén (miért kell a BME-n összeboltolni az általam egyébként tisztelt vegyipari gépészekkel)? Miért kell nagyítóval vadászni tanszékvezetőnek alkalmas oktatót? És még hosszan lehetne sorolni a kérdéseket, amikre a választ nem tudom. Ami nekem feltűnt: mint ahogy a szakmai szövetségek közötti egyeztetések, az egyetemiek is általában a nyilvánosság kizárásával zajlanak, így titokban marad, hogy ki mit szeretne, és ki mit és miért nem. Márpedig biztosan vannak, akiknek a status quo megfelel, ilyen vagy olyan okból. A nyilvánosság nem csodagyógyszer, de sokat segít. Dezső György írása nagyon tetszik nekem, különösen a tásadalomtudományok fontosságának hangsúlyozása, amiről egyébként már én is elmondtam a véleményemet, visszhang nélkül: http://www.e-gepesz.hu/?action=show&id=7532
Dr. Dezsõ György | 2012. jún. 7.
Egy vásárló, aki élete nagy részét hazájában töltötte, és annak az országnak a kenyerét ette, úgy érezte, hogy sok évtized kenyérevési tapasztalata után nyílt levelet kell írnia a pékeknek. Annál is inkább, mert néhány pék kifejezetten kérte a véleményét, és mert nap mint nap a többi vásárló is panaszkodott. Leküzdve az ilyen ügyekben várható ismert kellemetlenségeket, megírta levelét, amiben beszámolt arról, hogy a boltokban kapható kenyerek hosszú ideje ehetetlenek és sületlenek, és ugyan ő nem a dagasztás titkainak pontos ismerője, viszont tudta, hogy milyen kenyeret szeretne enni, és persze látott is a nagyvilágban ehető kenyeret. Úgy gondolta tehát, hogy nem lehetetlenséget kér. Hosszú levelében azt is leírta, hogy más, sikeresebb országban hogyan vélekednek a kenyérsütésről, megírta, hogy szerinte mi kellene a jó kenyérhez. Végül megkérdezte, vajon a dagasztás során beletesznek-e mindent, és fordítanak-e elég energiát arra, hogy jó minőségű, sült kenyér kerüljön ki a sütödékből. Levelére a főpéktől kapott egy rövid, de nehezen értelmezhető választ, amiben értesíti, hogy munkatársaival több mint egy évtizede foglalkoznak már a kérdéssel, és egyelőre annyit állapítottak meg, hogy a társadalom egészségtelenül táplálkozik. Szegény vásárló arra gondolt, hogy válaszában megírja, hogy a társadalom egészségtelen táplálkozásának része a sületlen kenyér is, és ezzel a kör voltaképpen be is zárul, de azután letett ebbéli szándékáról, mert feleslegesnek, vagy talán inkább reménytelennek találta. Hanem csodák csodájára, elolvasta a leveleket egy péktanuló is, aki valami megmagyarázhatatlan okból itthon akarta a szakmát kitanulni. Olvasta, olvasta, végül megrázta a fejét, és valami olyasmit mormogott pelyhedző bajsza alá: az még hagyján, hogy nem tudnak kenyeret sütni, de még beszélni és megérteni se tudják egymást, - vagy nem akarják, de ezt nem értettem tisztán -, egymást. Hát egyelőre itt tart az igaz mese.
Zöhls András | 2012. jún. 7.
Egyetértek Dezső Györggyel, nem igazán ad felmentést a felsőoktatásban esetleg meglevő hiányosságokra, problémákra az, hogy benne résztvevők nagyobb elismerésre, motivációra számítanának. Aligha lennénk magunk is elnézőek egy orvosi műhiba esetén, ha a doktor megmutatná a fizetési céduláját, és azt mondaná, ennyi pénzért csak ezt tudja csinálni. Persze az ország több városának egyetemein, számos karon, sok-sok oktató közreműködésével folyik a mérnökképzés, az évente kikerülő több ezer kollégából jó, ha egy-kettővel ismerkedhetünk meg. Szóval méltatlan lenne az oktatás minőségéről sommásan mondani bármit is, legfeljebb néhány olyan személyes tapasztalatunkról beszélhetünk, ami valahol alátámasztja a Dezső György által leírtakat. Sohasem értettem meg például, miért kell az épületgépész hallgatóknak ismerni a CALOR szivattyú jelleggörbéjét, vagy miért kell tudniuk metszetében is lerajzolni a MARABU kazánt, amikor ezek gyártása már jóval a születésük előtt megszűnt, annyira, hogy már a leszerelt darabokat sem láthatták. Az ennek megtanulására szánt időt talán szerencsésebb lett volna valami életszerű, gyakorlatias probléma körüljárására fordítani. Nekem magamnak volt olyan tehetséges tankörtársam, aki a diplomaosztás után ott maradt az egyetemen. Amikor tíz év múlva találkoztunk, azt kérte, hadd jöjjön fel megnézni valamilyen anyagot, mert jóllehet, ő tervezést tanít, de még soha nem látott valóságos, igazi kiviteli dokumentációt. Természetesen nem gondolom, hogy ez általános eset lenne, de azért van ilyen is. Talán érdemes lenne a mai oktatóknak a diplomaosztás után néhány évvel megkeresni a régi tanítványokat, és megkérdezni, az eddigi tapasztalatuk alapján volt-e fölösleges anyag az egyetemi tanulmányaikban, és mit kellett volna helyette oktatni. Az internet adta lehetőségeket szerintem is jó lenne kihasználni egy ilyen alapon álló tudástár létrehozására, csak az a kérdés, mikor lép a színre egy magyar Jimmy Wales, vagy Larry Sanger, aki nem sajnálja az időt és fáradságot egy mérnöki Wikipédia megalkotására és karbantartására.
Cserna Zoltán | 2012. jún. 7.
Dr. Dezső György írásával teljesen egyetértek. Azt hiszem, hogy Dr. Barótfi hozzászólása elmegy a lényeg mellett. (Más fórumon, más is elment.) Dezső írása 12 oldalon keresztül alaposan indokolja a változtatás szükségességét, és egy bekezdésben felveti a változtatás lehetőségét és lehetséges irányát. És szerintem ez a lényeg. Az általa "hiper egyetem"-nek nevezett ötlet szerintem is kivihető. Hogy kinek kellene megtenni a második kapavágást (az elsőt Dezső megtette), azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy sokan csatlakoznának. Sokan a jobbítás szándékától, mások (ipari szereplők) anyagi érdektől motiválva. Persze az egyetemeknek is csatlakozni kellene, de ehhez valószínűleg generációváltás is szükséges.
Dr. Dezsõ György | 2012. jún. 6.
Dr. Dezső György válasza: Köszönöm hozzászólásodat. Viszont bevallom, nem nagyon értem. A magyar társadalommal valóban sok probléma van, Bibó szerint immár vagy 150 éve. Kétségtelen, hogy mindez összefügg a hazai oktatással, mérnökképzéssel is, de ezzel nyilvánvalóan a dolgot nem intézhetjük el. Biztató, hogy több mint egy évtizede foglalkoztok a helyzettel, reméljük, hogy ennek egyszer valami eredménye is lesz. Meg kellene próbálkozni talán érdemibb, és nyíltabb vitával, esetleg ez hozna is valami érzékelhető előrelépést. Újabb évtized már nincs, mert a fiatalok már a lábukkal szavaznak, ami tovább rontja az amúgy sem rózsás hazai helyzetet.
Dr. Barótfi István | 2012. máj. 29.
Tervező mérnökként, nem vagyok a képzés, oktatás, vagyis a mérnökgyár szakembere, nem ismerem, hogy milyen mechanizmusokon keresztül megy át az oktatott anyag és vésődik be a hallgatókban ismeretekké, attitűdökké, képességekké, hogyan kell ezt optimálisan adagolni, ellenőrizni, számon kérni." írod. Sajnos a kérdés nem így merül fel, vagy legalább is nem ez a fő kérdés. Ha egy társadalom nem értékeli a tudást, akkor a képzésben részt vevőket nem motíválja semmi, így az általad felvetett gondok nem a felsőoktatás, vagy nem csak a felsőoktatás megoldandó problémája. Ez a probléma nem csak az energetikus, hanem valamennyi mérnöki terület gondja. Épületgépész mérnöki felsőoktatás területén már több mint egy évtizede folyamatosan és rendszeresen foglalkozunk ezzel a helyzettel. Az a javaslatom, hogy ha csak bármilyen kis eredmény reményében is, de folytassuk a megoldás keresését és talán eredményesebb, ha ezt közösen tesszük.
