Tervezői szimfóniák

„A legfontosabb feladataink között szerepel ma, hogy visszaépítsük egykori presztízsünket”

Véget értek a piaci szűk esztendők? A krízis időszaka után végre felszálló ágban vannak a szakági tervezők?

Chappon Miklós: Tervező kollégáim beszámolói, illetve saját cégem tapasztalatai alapján állítom, hogy igen, végre kedvező irányba mozdult a piac, ismét vannak megbízások, s az utóbbi hónapokban a gazdasági klíma egyértelmű pozitív változásait érezhetjük. Erről beszéltek egyébként novemberben, az épületgépészek napján résztvevő mérnökvállalkozások irányítói is, ha úgy tetszik, a szakma krémje, akik kiváló és vonzó referenciákkal rendelkeznek, s ma már egyáltalán nem panaszkodnak munkaellátottsági problémákra.

Kun Gábor: Valóban, akik az utóbbi néhány esztendőben sokat keseregtek azon, hogy nincs munkájuk, elapadtak a mérnöki feladatok, mostanában ismét teendőkre találhatnak. Ez örvendetes. Az már kevésbé, hogy ha az ember partnereket keres egy adott projekthez, mert házon belül nem áll rendelkezésére megfelelő kapacitása, akkor bizony igen elkeserítő a helyzete. Nehéz volt partnereket találni akkor is, amikor kevés volt a munka a piacon, s nehéz ma is. Ígértesnek tűnik a mai egyre javuló képet mutató piaci helyzet, de csak akkor, ha általában beszélünk „felszálló ágról”. Ha azonban azt is elemeznénk, hogy milyen körülmények, miféle feltételek közepette, vagy milyen jövedelemtermelő képességgel dolgoznak mérnökirodáink, akkor azért nem lehetne okunk hurráoptimizmusra.

Chappon Miklós: A válságidőszak arra sarkallta a megbízókat, hogy tovább feszítsenek a húron, még olcsóbban kelljen a tervezőmérnököknek, illetve lényegében a beruházási folyamat valamennyi szereplőjének vállalnia a felkínált munkákat. Gátlástalanul kihasználták műszaki szakembereink, cégeink munkaéhségét.

Mégis miféle stratégiákkal lehetett átveszélni a nehezebb időket?

Kun Gábor: Összezsugorodtak a vállalataink. Ahol lehetett, ott leépítettek a mérnökcégek is. Ahol négyen dolgoztak együtt, ott hárman folytatták tovább, ahol meg hatan voltak, szintén hárman lettek. Megszűntették az állandó főállásokat, egyszeri megbízásokkal foglalkoztatták a szükséges munkaerőt, próbálva csökkenteni a súlyos közterheket. A jogszerű lehetőségek határáig kihasználtak minden lehetőséget a talpon maradás érdekében.

Az így leépített „kapacitások” vajon örökre elvesztek?

Chappon Miklós: Túlnyomórészt nem vesztek el. Voltak olyan, tizenkét-tizenhárom fős, itthon már nagyobb irodának számító társaságok, ahol a létszám a krízis éveiben a harmadára zsugorodott, s ezek a cégek ekkoriban olyan munkákat is elvállaltak a túlélés reményében, amelyekre korábban fanyalogtak, vagy amiket rangon alulinak tartottak. A gödörben már ők sem voltak finnyásak…

Az egyik tanulság vajon nem az, hogy az erősebb, nagyobb létszámú, koncentráltabb mérnökvállalkozásoké a jövő?

Kun Gábor: Egy szimfóniát csak nagyzenekar képes eljátszani, kamarazenekar aligha. Minthogy egy kamaraművet sem nagyzenekarra írták. A villamos tervezői piacon én nem tudtam megfigyelni olyan koncentrációt, ami egyébként a gazdaság más szektoraiban naponta előfordul: nagyvállalatok megvesznek kisebb, sikeres, növekedésre érett vállalkozásokat. Nálunk nem ez történik. A mi piacunkon igazán nincsenek is tőkeerős társaságok, hiszen a tervezői tevékenységnek soha sem volt olyan tőkeelőállítő képessége, amivel komoly felhalmozást lehetne produkálni. Sőt, már az is nagy eredmény, ha egy mérnökiroda annyi profitot kitermel, hogy saját ingatlanban működhet, és zokszó nélkül megveheti a tevékenységéhez elengedhetetlenül szükséges és korszerű eszközöket.

Chappon Miklós: Annak a fajta erőteljes koncentrációnak, amelynek eredményeként valóban nagylétszámú tervezőcsapatok jönnének létre Magyarországon, én semmi jelét nem látom. Azt azonban igen, hogy bizonyos vállalkozások egy-egy szimfónia lejátszására összeállnak, együtt muzsikálnak – egyszer, kétszer, akár többször is.

Kun Gábor: Az építészirodáknál régóta bevett gyakorlat, hogy amikor nagy volumenű megbízást teljesítenek, megnőnek, majd amikor kifut a projekt és nincs azonnal feladat, szélnek eresztik az embereket, s csak a „törzsgárda” marad megint. Ez többé-kevésbé így működik a nyugat-európai mérnökvállalkozások esetében is, ahol azért egész más dimenziókról, többszáz fős irodákról is beszélhetünk.

Egyáltalán hogyan lehet ma megbízásokhoz jutni? Melyek a legfontosabb tényezők?

Kun Gábor: A domináns elem ebben ma is egyértelműen az ár. Több tényező létezik, a jó kapcsolatoktól kezdve a referenciákig, de a döntő mégiscsak az ajánlott díj mértéke. Aki a legkedvezőbb árat kínálja, annak van ma is a legnagyobb sansza a munka elnyerésére, függetlenül attól, hogy állami vagy magánberuházásról beszélünk.

Chappon Miklós: Ez egy katasztrófa! Mondja már meg valaki, hogy miért a legolcsóbb termék a legjobb? Miért a legolcsóbb terv a legjobb? Ha vásárló vagy, ha megbízó vagy, nem a legjobb minőségről, a legjobb szolgáltatásról álmodozol?

Kun Gábor: De igen, csak az egész folyamat sajnálatos módon úgy van felépítve, hogy ezek a szempontok időben és személyükben is elkülönülnek egymástól. Mert ki érdekelt abban, hogy a legjobb minőséget kapja? Aki majd azt használni fogja. De ő általában a közelében sincs még az egésznek akkor, amikor a tervezés zajlik.

Chappon Miklós: Egy termelő üzem, teszem azt egy Mercedes gyár esetében azért már a tervezésnél ott van az is, aki a megvalósítást követően használni fogja az építményt, de lakóépületek esetében persze abszolút igazad van. Egy leendő ingatlantulajdonosnak gőze sincs arról, hogy amit majd megvesz, az milyen minőségű tervek alapján készült, hiszen nem mutatják meg neki. A kivitelező pedig szabadon garázdálkodhat, például nem csinálja meg rendesen a szellőzőrendszert, csak beépít valami „zúgót” helyette, higgye csak a lakó, hogy minden oké. Nekem forr a vérem az árversenytől.

Az érvényesíthető díjak tekintetében azért csak van némi előrelépés?

Kun Gábor: Ezt cáfolom. A munkák jövedelmezősége nem nőtt, a leszámlázható díjak stagnálnak, rosszabb esetekben szerényebbek, mint néhány éve. A válságidőszak sokat rontott a mérnöki tevékenység presztízsén, anyagi és erkölcsi megbecsültségén. A legfontosabb feladataink között szerepel ma, hogy visszaépítsük egykori presztízsünket, fegyelmezettségünket, munkáink magas színvonalát.

Chappon Miklós: Hogy egy ember milyen minőségű, az mindig a bajban derül ki. Az utóbbi években elég nagy volt a baj, és elég sok kollégánkról derült ki, hogy morál tekintetében korántsem állnak azon a színvonalon, mint amit feltételeztünk róluk. Kamaránk már alapításakor zászlajára tűzte, hogy ki kell jelölni egy piros vonalat, ami alatt nem lehet vállalkozni, mert az ellentétes a mindnyájunkra érvényes mérnöki etikával. Rengeteg mérnökvállalkozót ültethetnénk szégyenpadra, mert olyan árakon hajlandóak dolgozni, aminek a duplájáért sem lehet tisztességes minőségű munkát végezni.

Kun Gábor: Igen, ez sajnos szokásjogot nyert, mondhatnám, elfogadhatatlan normává vált.

Minden kisvállalkozás esetében kulcskérdés a megújulás képessége, a mérnökcégeknél azonban különösen lényeges. E téren mi jellemzi az irodáinkat?

Kun Gábor: Szerintem ez a mérnöki alkotó tevékenység egyik természetesen velejárója. A technológiák, a munkaeszközeink, a produktumaink folyamatosan fejlődnek, változnak, ahogyan az ezeket kiötlő műszaki szakemberek, vagy a felhasználók.

Chappon Miklós: A másik oldala pedig ennek az, hogy elképesztő sebességgel zúdul ránk az információ, s egyetlen tervező sem engedheti meg magának, hogy ne tartson lépést a technológiai fejlődéssel, ill. hogy adott esetben a megbízója tájékozottabb legyen, naprakészebb tudással rendelkezzen nála.

Kun Gábor: Egyrészt mérnökeink természetes igénye az újdonságok megismerése, másrészt sosem volt még ennyire egyszerű naprakésznek maradni. Néhány kattintással korábban elképzelhetetlen mennyiségű szakmai információhoz lehet pillanatok alatt hozzáférni.

Chappon Miklós: A természetes igényt pedig az jelenti, hogy egy jó tervező egyszerűen büszke a munkájára. Büszke pedig akkor lehet, ha saját magával szemben is komoly minőségi elvárásokat állít fel.

S hol kap teret ez a büszkeség? Tényleg: milyen szerepe van ma a promóciónak a mérnöki tevékenységben?

Chappon Miklós: A tervezők többsége azért még ma is úgy gondolkodik, hogy ha én megmutatom, propagálom magam, akkor az hivalkodás, s azt nem szeretik a műszaki szakemberek.

Kun Gábor: De mit jelent az, hogy megmutatom magam?

Chappon Miklós: Kérdeztem a minap az egyik kollégát: te büszke vagy a terveidre, a megvalósult alkotásokra? Persze – felelte. Akkor hajrá – mondtam –, emeld ki magad az átlagból! Nem azt kell megmutatni, ki milyen okos vagy szép, hanem a referenciáimat, hogy ezeket tudom én, ezek az alkotásaim, és büszkén vállalom is őket…

Kun Gábor: Hogy milyen formában és hol mutathatom meg magam tervezési-szakértési szolgáltatásokat nyújtani képes szakemberként, az sok mindentől függ – lehetőségektől, habitustól, alkattól. A tervezői tevékenység promóciója azért alapvetően nem úgy működik, mint a mosópor reklám, amit állandóan vetíteni kell.

Chappon Miklós: Egy villamos- vagy épületgépész tervező is éppúgy büszke lehet egy adott épületre, amelyen dolgozott, mint az építésztervező. Az épületeken elhelyezett táblákon mégis többnyire csak az utóbbi neve díszeleg.

Kun Gábor: Teljesen igazad van. Nagyon kevés példát találhatunk arra idehaza, ahol a műszaki alkotókat valóban korrektül megjelenítik.

Chappon Miklós: Tudod, hogy miért alakult ki ez a rossz hagyomány? Mert annak idején az olyan kiválóságok, mint Ybl Miklós vagy Steindl Imre nemcsak az épület megjelenését tervezték meg, hanem a szerkezetet és a gépészetet is.

Vonzó pálya lehet ma a mérnöki tervezés?

Kun Gábor: Személyes érdeklődés és nyilván habitus kérdése is, ha valaki úgy dönt, hogy ezen a területen dolgozik, hiszen a tervezés azért nagyon más mérnöki tevékenység, mint amikor valaki mondjuk egy mechanikai laboratóriumban foglalkozik elméleti problémák megoldásával, vagy gyártástechnológiával egy vegyi üzemben. Tervező biztosan nem azért lesz valakiből, mert azt annyira jól honorálják a megrendelők.

Chappon Miklós: A tervezésben azonban viszonylag rövid időn belül megmutatkoznak a mérnöki képességek, ki és mire képes, s a megvalósult alkotások révén fizikai valójukban is láthatóak lesznek az eredmények. Ez mindenképpen vonzó perspektíva.

Kun Gábor: Noha elég általános vélekedés a mérnöktársadalomban, hogy elöregedett a szakma, én utánpótlás tekintetében egyáltalán nem látom borúsan a jövőt. Vannak még olyan mérnökműhelyek, ahol pallérozódhatnak a pályakezdő mérnökök, s ahol a tapasztalt kollégák valóban át is adják tudásukat a következő generációk képviselőinek.

Chappon Miklós: Emlékszem, amikor elindítottuk tervezői mesteriskolánkat, az egyik neves kolléga felhördült: meg vagytok ti őrülve, neveljem ki a saját konkurenciámat?! Azt mondtuk neki: ezek a fiatalok melletted tanulnak majd és maximum addig fognak eljutni, ahol te tartasz most, de közben te is tanulhatsz tőlük… Ez bevált.

Kun Gábor: Januári tisztújításunkkor egy régi adósságunkat sikerült végre törlesztenünk azzal, hogy a szakmai tagozati munkába bevonhattunk ambiciózus fiatal kollégákat.

Dubniczky Miklós