Köztiszteletnek örvendő – vízellátó és fűtési/hűtési hálózati csőrendszerekkel, mi több, a szennyvízelvezetés „látható” finomszerelvényeivel is foglalkozó – forgalmazónk egykori szakmai összejövetelén vetettük föl először az enyhén szennyezett vizek leválasztási lehetőségét, illetve annak technikai problémáját a berendezési tárgyak leeresztési armatúráinál. Vezető szakmérnök kollégánk olyannyira számon tartotta ezt, hogy nemrég udvariasan rákérdezett: találtunk-e erre bármilyen megoldást? Természetesen nem leltünk még hasonló alkatrészt sem, s ezt ő is így gondolta.
Tudható, hogy jövőbeni, még nem is létező termékek javaslataival nem az értékesítési szakmérnököknél, hanem a gyártók konstruktőreinél kellene házalnunk, ami még akkor is illozórikus, ha honi előállítókról van szó, pláne akkor, amikor még híre-hamva sincs a piaci igényeknek.
Gátak a csapadékvizek és az enyhén szennyezett vizek hasznosításában
Nem véletlen, hogy évtizedek óta csak papíron létezik az alig szennyezett vizek újrafelhasználása a háztartásokban, dominánsan a sokszor citált WC-öblítő tartályok betápjának egyik ideális megoldásaként.
Épületen belül az ún. kommunális szennyvíztől elválasztott esővíz-levezető hálózat csapadékát bármikor beengedhetjük egy ciszternába. Bár ez kézenfekvő, mégsem tudnánk olyan sok referenciával szolgálni. Vegyük számba a már régóta ismert nehézségeket:
– Szárazabb időszakokban a tároló apadása esetén, fúrt kutas rásegítés hiányában az ivóvízhálózatról kellene megoldani a folyamatos pótlást, ami viszont a lakótömbökben mindenkor a közös költséget terhelné.
– Az üzemeltetés biztonsága miatt a WC-tartályokon két, egymástól független töltési móddal kellene számolni. A falsíkon kívül szerelt berendezések túlnyomó többsége ugyan régtől alkalmas erre, de két egymástól függetlenített, azonos funkciójú rendszer kiépítése érthetően mindig komoly ellenállásba ütközik.
– Ha a ciszternánknál további vízforrások csatlakoztatásában gondolkodunk, az higiéniai okok miatt súlyosan aggályos. Kivétel, ha a hűtő berendezések dérvizét vezetjük rá.
– Az ilyen rendszerektől is függetlenített, követelmény nélküli, egyedi, például kertben történő vízfelhasználásokhoz viszont már gyűjthetnénk a kézmosó, netán a kád/zuhany használata, valamint a mosás utolsó öblítése által keletkező, ülepíthető és szűrhető zagyokat. (Esetleg felületszínnel is jól megkülönböztetett lefolyóhálózatot működtethetnénk.)
– Látható, hogy e kevéssé szennyezett vizek leválasztásának két komoly akadálya van: egyrészt technikai, amennyiben átirányításuk csak és kizárólagosan még a szifonokba jutásuk előtt lehetséges, a természetesen még nem létező, felülről vezérelhető lefolyó váltószelep segítségével, másrészt annak a megengedhető szennyezettségét teljesen szubjektív módon, magunknak kellene előre megítélni, még a leeresztés előtt. Az ötlet ezért komolyan vitatható.
– Hogy milyen további víznyerésekkel számolhatunk? Az éppen alkalmazott technológiák a megmondhatói, elsősorban ipari területeken bőséges a választék.
Egy lehetséges perspektíva
Lakóépületek, közintézmények esetében a továbbiakban csak olyan gyűjtési módokat tárgyalunk, amelyeknél van esély arra, hogy közmegegyezésre jutunk. A már emlegetett csapadékvizek – mint esővíz és a hűtési kondenzvíz – megfogása az évtizedek óta tömegesen elkészített ún. szétválasztott rendszereknek köszönhetően utólag megvalósítható. Ilyenkor a dérvizeket szifon alkalmazása nélkül köthetjük rá az esővízejtőkre (a ciszternában nyilván nem keletkezik bűz).
Az így nyert vízmennyiségek azonban esetlegesek, és időjárástól, évszakoktól függőek, amire fentebb már utaltunk. Adódik a kérdés: milyen további forrásról tudunk?
Amint azt akár a közös képviselők is tanúsíthatják, az egyik nagy veszteségforrást és kiadási tételt a melegvíz-keringtetés energiafelhasználása jelenti. Most térünk rá a következő reménybeli témánkra, a kiterjedt HMV-cirkulációs csőhálózatok fokozatos visszaszorítására. Távlati elképzeléseink szerint a nagy rendszerveszteségeket kellene kiküszöbölnünk. Óvatos első lépésként lehetséges próbálkozni a „csúcsidő-kizárásos” programozott üzemmel, vagy a melegvíz-strangokat leszámítva csak az alapvezetékre korlátozni a cirkulációt, ami nem is olyan ritka gyakorlat, esetleg teljesen elhagyni az egészet, bár a következőkben tárgyalt eljárás szempontjából mindez indifferens.
A mindenkori fogyasztói beállítással, vételi egységenként meghatározott hőfokú kevert víz azonnali előállítását a keverő csaptelep közvetlen környezetében, célzottan oldanánk meg, például egy továbbfejlesztett, kibővített funkciójú mikrotermosztát segítségével. A szerkezet minimálisan három feladat teljesítését egyesíthetné magában:
1. közvetlenül állítható rajta a víz hőfoka,
2. az előkeverési folyamatában az alacsonyabb hőfokú vizet elengedi, illetve gyűjthetővé teszi,
3. amint eléri a kívánatos vízhőmérsékletet, folyásirányt vált, és csak ekkor hozza működésbe a csaptelepet.
Ez a szerelvényünk mindaddig eleresztené a vizet, míg az el nem érné a parancsolt hőfokértéket? Ez csak első hallásra abszurd, mert az így keletkező vízveszteséget ugyan az almérők kimutatnák, de a tulajdonos az elkülönített WC-öblítési rendszerén úgyis visszakapná, ha ezeket a csurgalékokat a már sokat emlegetett csapadékvízgyűjtő ciszternába vezetnénk.
Végezetül az új, imént megfogalmazott igényekhez kapcsolható, két képzeletbeli – egy csatorna- és egy nyomóvezetéki – szerelvényhez még egy berendezést kell illesztenünk, amelynek viszont már van gyakorlati realitása, ugyanis sokban rokonítható a házi vízellátó készülékekhez. Kompakt egységként a gyűjtött vizek felhasználói rendszerében dolgozna, feladata lenne a nyomástartás és az igény szerinti öblítővíz-szállítás.
Meyer József
Szóljon hozzá
A hozzászóláshoz be kell jelentkezni.