Az európai uniós szabályozás 2008-ig fogalmazott meg direktívákat, konkrét célszámokat, ez 4 kg/fő/év elektromos (itt jön be a szakmánk, pl. a klímák tekintetében) és elektronikai hulladék begyűjtését ölelte fel. 2008-ra Magyarországon – Közép-Kelet Európában egyedülállóan – sikerült elérni az előirányzott 4 kg/fő kötelezettség teljesítését, azaz 40 000 tonna elektromos és elektronikai berendezés visszagyűjtését.
Az elmúlt időszakban megjelent az elkövetkező két esztendőre vonatkozó előírás is: az elektromos és elektronikai berendezések kategóriájában a begyűjtési és hasznosítási arány lényegében az előző periódus elvárásait tartja meg. Komoly újdonság azonban az, hogy a gázkisüléses elven működő lámpák vonatkozásában markáns emelkedést fogalmaztak meg, azaz a 2008-as 1%-ról 2009-ben és 2010-ben 30-30%-ra (!) emelték a meghatározott minimális begyűjtési arány mértékét.
A begyűjtési és hasznosítási arány mértéke
2. számú melléklet a 264/2004. (IX. 23.) Korm. rendelethez
Fontos további fejlemény a jogszabályok területén az, hogy megjelent az Európai Unió 2016-ig szóló, elektromos és elektronikai termékek hulladékkezelésére vonatkozó szabályozási tervezete: ez igen jelentős szakmai vitát generált, tekintettel arra, hogy a munkaanyag a vonatkozó termékcsoportban a piacra vitt kontingens 65%-át tervezi visszavetetni, újrahasznosíttatni a gyártókkal – az összes kategóriában. Érdemes belegondolni: ez konkrétan azt jelenti, hogy a jelenlegi begyűjtési ráta több mint kétszeresét kellene a gyártóknak begyűjteni és hasznosítani! Két fő problémát szükséges ezzel kapcsolatban megemlíteni. Egyfelől a háztartási kis- és nagygépekben, az elektromos és elektronikai eszközökben számos értékes alapanyag található: ezeket a hulladékok termelői eljuttatják a fémfeldolgozókhoz, így különösebb bábáskodás nélkül is bekerülnek a hulladékhasznosítás rendszerébe, azaz a gyártók tulajdonképpen nem is férnek hozzá ezekhez az alkatrészekhez. Másfelől, s ez a jelentősebb probléma, a gyártóknak lényegében nem állnak rendelkezésre olyan eszközök, amelyek segítségével ezt a rendkívül magas begyűjtési rátát elérhetnék. Egyáltalán az is kérdéses, hogy a gyártókat milyen mértékig lehet terhelni a hulladékok kezelésével: az előirányzott 65%-os begyűjtési kötelezettség lényegében a szelektív hulladékgyűjtés jelentős szegmensének gyártókra történő átruházását jelenti! A gyártók álláspontja szerint a szelektív hulladékgyűjtés az önkormányzatok, a közösség feladata: amíg például a jegyzők nem rendelték el a négy alaphulladék szerinti szelektív gyűjtést és nem biztosítottak ehhez megfelelő hulladékudvarokat, addig nem került sor a szelektív hulladékgyűjtés széleskörű elterjedésére. Még a kereskedők bevonásával sem tűnik számukra vállalhatónak ez a tevékenység, hiszen a piac ezen szereplői is ódzkodnak attól, hogy kereskedelmi telepük mellé még külön egy hulladékudvart is telepítsenek, üzemeltessenek.
Feltehetően a fenti rátát csak úgy lehet teljesíteni, ha a lakossági és egyéb felhasználókat érdekeltté teszik a hulladék megfelelő begyűjtésében. Például a világítástechnikai szegmensben meghatározó fénycsövek esetében érdemes elgondolkozni azon, hogy milyen úton-módon lehet elérni ezt a magas begyűjtési arányt: egyik lehetséges alternatíva az lehet, hogy betétdíjassá teszik ezeket a termékeket, hasonlóan az italáruk üvegeihez. Másik út lehet az, hogy a gyártók eleve úgy értékesítik a termékeiket, hogy bizonyos mennyiségű áru eladását az adott kontingens 65%-ának megfelelő hulladék visszaszállításához kötik feltételként, bár ez meglehetősen idealisztikus elképzelésnek tűnik fel. Jelenleg ott tart ez a folyamat, hogy sorra jelennek meg az európai gyártók állásfoglalásai, s feltehetően a fenti célértéket alacsonyabbra fogják szállítani.
Szóljon hozzá
A hozzászóláshoz be kell jelentkezni.