A kereskedelmi piacról

Az igazi válság: a piaci verseny értelemellenes fokozása a magyarországi torz piaci körülmények között. Talán bátran leszögezhetjük: a kapitalista verseny sokkal hatékonyabb, mint a szocializmusban megszokott monopólium és érdeknélküliség. A végfelhasználó szempontjából mindenképpen, mert találkozhat a „bőség kosarával”, ami monopólium esetén szinte kizárt. Másrészről a versenyző vállalkozások addig versenyeznek egymással, amíg az nekik még megéri, azaz amíg az adott vállalkozás több profitot termel nekik, mint amennyiben a tőkéjüket más alternatív (jobb hozamot ígérő) befektetésbe nem helyeznék. Mára viszont odajutottunk, hogy a magyarországi villamossági piac nem termel profitot. Pedig illene neki. Mintegy 120-150 milliárdos forgalmú piacról beszélünk, aminek ideális esetben évi 8-12 milliárdos profitot kell termelnie. Ezzel szemben jó, ha a plusz nullás szaldó összejön. Természetesen vannak vállalkozások, amelyek tudnak profitot termelni, csak a nagy átlag jön ki nullára. Ez feltételezi, hogy egyes vállalkozások viszont igen nagy negatív eredménnyel működnek.

Miért van ez?
Talán feltételezhetjük, hogy a tőkéjüket befektető, kockáztató tulajdonosok mindannyian racionális piaci szereplők, akik nem szerelemből, hobbiból kockáztatják a pénzüket, hanem értelmes hozamot elvárva. Mégsem sikerül hozamot megvalósítaniuk immár évek óta. Természetesen a 2008. év végi tőkepiacokról a reálgazdaságba átgyűrűző válság még rontott a helyzeten, de alapvetően nem ez az oka a problémáknak.
A legfontosabb piactorzító tényezőket az alábbiakban sorolnám fel.
Nagyon nagy mértékű „nem-fizetés” a piacon.
A feketegazdaság igen magas aránya az építőiparban.
Új, olcsó áruk (jellemzően kínai gyártmányú) beözönlése a piacra.
A fenti piactorzító tényezőket semmiképpen se úgy fogjuk fel, hogy ezek károsak (legalábbis egy részük semmiképpen sem az), egyszerűen csak félrevezették a szereplőket, nem kalkulálták be üzleti terveikbe, így viszont nagyon komoly veszteséget okoztak számukra.

Kifejtés
Az építőiparban elterjedt nem-fizetésre már létrejött jó pár kifejezés: „lánctartozás”, „körbetartozás” stb. Állítólag az építőiparban a számlák 2%-át sohasem fizetik ki, azaz 100 Ft-ból csupán 98 Ft folyik be. Jómagam ezt kissé magasnak tartom, de a valós arány nem lehet túl messze ettől. Ezzel a bizonyos 2 Ft elvesztésével a szereplők nem számoltak eddig korrektül, nem foglalkoztak vele eléggé. Miért is? Feltételezésem szerint az építőipar évekig olyan jól fizetett a munkát elvégző alvállalkozásoknak is, hogy nem is foglakoztak igazán a garanciális visszatartásokkal, az utolsó számla kifizetésének elmulasztásával. Addigra már megérte nekik, így nem számított a vége. Maximum rossz szájízzel, káromkodások közepette váltak meg a beruházótól. Később a verseny éleződésével – a vállalási árak ma nem magasabbak, mint 10 éve, holott a munkaerő legalább a duplájára ment fel – az utolsó számlarészlet már igen fontos tényezővé vált, de addigra már olyan szinten beépült az építőiparba a vállalkozók „megvezetése”, hogy szinte „üzleti modellé” vált. Segítette a nem-fizetés kialakulását a nagyon gyenge jogi háttér, amely nagyon kiszolgáltatottá teszi a munka elvégzőjét, s amely nem számolt a résztvevők (beruházók, generálkivitelezők) ilyen arányú csibészségével. Persze a dolgot kár lenne csak a törvényhozók nyakába varrni, akik mára oda jutottak, hogy igenis foglalkoznak a problémával, próbálnak új törvényeket hozni (lásd biztos kéz, fedezetkezelés, jelzálogbejegyzés), amik majd idővel elvezethetnek a helyzet normalizálódásához, de addig nincs mese: az üzleti tervekben számolni kell a 100 Ft-ból 2 Ft elvesztésével.

Természetesen az a vállalkozó, aki ezt képes leszorítani 1,5 Ft-ra, 1 Ft-ra, vagy ez alá, ezzel versenyelőnyre tehet szert a többiekkel szemben. Egyébként a kereskedelmi vállalkozások önszerveződése már megindult, ahol információkhoz juthatnak a nem fizető vállalkozásokról, megelőzhetik a bajt. Több cég is okosan rárepült erre a piaci lehetőségre. Tehát nem teljesen naivak a piaci szereplők, de mire eljutott a „tudatukig”, hogy bizony itt nagyon nagy pénzeket vesztenek, addigra már sokaknak késő lett.

A feketegazdaság igen magas arányú: pontos számmal nem szolgálhatok, de nagy valószínűséggel eléri az összvolumen 30%-át. Kezdve a fekete-foglakoztatástól a számla nem-adásig. A feketegazdaság torzítja a versenyt. Miért is? Mert nem mindenki vesz részt benne egyformán. Jellemző, hogy még ma is igen sok kis bolt él meg raktározás, különösebb szakmai tudás nélkül a piacon, holott valójában itt nem lenne helyük. Miért tudnak mégis megélni? Mert úgy adnak el, hogy nem számláznak. A vevőnek megéri, mert megspórolhatja az áfa akár 10-12%-át, s megéri az eladónak is, mert nagyobb haszonkulcsra tehet szert a „fél áfá”-nak köszönhetően. A fekete bevétel részben a dolgozó „nem bejelentett bérrészletének” a fedezetéül is szolgál. Ezzel a „kevesebbre jelentelek be, mint amennyit valójában kézhez kapsz” módszer teljesen átszövi a magyar gazdaságot. Tudjuk régóta. A villamossági kereskedelmi piacon (s nemcsak ott) majd mindenki alkalmazza. Jellemzően a magyar tulajdonú nagyobb cégek is. Véletlenül sem akarom elítélni őket. egyszerűen rá vannak kényszerítve, mert így működik a magyar gazdaság. Amennyiben mégsem alkalmazza valaki, egyértelmű versenyhátrányba kerül.

Jellemző, hogy a kereskedelmi multik nem alkalmazták az elmúlt években. Egy ilyen vállalkozásnál a bérköltség eléri az összárbevétel 7-11%-át is. Érdemes megnézni mekkora kimutatott költség ez egy magyar tulajdonú vállalkozásnál (s itt tisztelet a kivételnek, mert nem mindenki fizet zsebbe közülük sem). Jellemzően a bárköltség az összárbevétel 1,5-4%-ig terjed. Ez bizony óriási piactorzító tényező. Amúgy miért nem alkalmazza a multi? Véletlenül sem azért, mert ő jobb, igazságosabb, mint magyar versenytársa, hanem azért, mert ez az átlátható működés záloga (a tulajdonos, aki 1500 kilométerre található, nem ellenőrizheti nap mint nap a fekete pénzek áramlását), s így működnek a világ normálisabb felén. Számomra már-már groteszk, amikor mi a külföldieknek el akarjuk magyarázni, hogy a magyar piac más, mint a többi, másképpen működik. Más, mint a normális piacok.

Ezen magyarázat helyett talán szomorkodni kellene. Mi a megoldás? Természetesen a hosszú távú és egyetlen megoldás egész Magyarország részére a munkabért terhelő adók radikális csökkentése, ami majd egyszer megszűnteti a „borítékos fizetési részt”, csökkenti a csalás mértékét. Ezt, ha nem más, a kegyetlen elszegényedésünk, a munkaerőnk eláramlása ki fogja váltani. Jó lenne ezt azért nem megvárni. A rövid távú megoldás pedig az olyan vállalkozások részéről, aki bejelenti dolgozóját a teljes bérre, az, hogy olyan területre próbálja korlátozni a versenyt, ahol nem kerül szembe olyan vállalkozással, aki „spórol” a béren. Lehetséges ez? Multik számára mindenképpen, mert a globális lehetőségeknek hála hozzájutnak olyan termékekhez is, amikhez egy kisebb vállalkozás nem. Egyébként erre a piactorzító tényezőre a multik nem úgy reagáltak, hogy kivonták magukat az árversenyből, csak addig küzdve az árral, amíg az nekik megéri, hanem túlmentek miden értelmes határon, s óriási veszteségeket okoztak tulajdonosaiknak, abban a hitben, hogy majd képesek lesznek kivéreztetni a magyar tulajdonú „svindlizőket”. Hát ez nem sikerült nekik, mára de-facto kiderült, s a verseny bármilyen további erőltetése csak a piac további felégetését szolgálja. Természetesen minden egyes vállalkozás, aki részt vett ebben, közelebb került a szakadékhoz.

Az új olcsó áruk beözönlése – Kína bekapcsolódása a világ termelésébe – mára óriási változásokat okozott minden téren a világgazdaságban. Megjelent egy olcsó munkaerőre alapozott tömegtermelés, ami sokkal, de sokkal alacsonyabb árakon volt képes kibocsátani közel hasonló termékeket. A cikk terjedelme miatt nem bocsátkoznék ennek hosszabb kifejtésébe, de a lényeg: azok a vállalkozások, amelyek a kínai beszerzés felé fordultak évekkel ezelőtt nagy-nagy előnyre tettek szert a régi partnereik mellett kitartó vállalkozásokkal szemben. Elmondható, hogy Magyarországon jellemzően azok a vállalkozások képesek profitot termelni, akik beszerzésének java Kínából (vagy másképpen olcsó termelésű országból) származik. Miért ez a nagy kínai áttörés Magyarországon? A kínálat találkozott az árérzékeny kereslettel. Amikor a kivitelező vállalkozások nem tudtak a verseny miatt árat emelni, de a munkaerő költségeik nőttek, érthető, hogy megpróbáltak az anyagon spórolni. A megoldást a kínai árú kínálta. Másrészről Magyarországon nem volt egy kialakult termelői, vásárlói kultúra, amely az áron kívül más érvekkel is tudott volna hatni a vásárlóra, s hatékonyan meg tudta volna védeni magát az olcsó kínai importtól. Természetesen a kínai árúk piacán is fokozódik a verseny, az egyre több belépővel ott is csökkenek a haszonkulcsok, valószínűleg hamarosan eljutunk oda, hogy olyan nagyon ez sem fogja megérni, nem fog már versenyelőnyt nyújtani a kínai import. Természetesen néhány vállalkozás ebből jól meg tud majd élni, de nem olyan extraprofittal, mint ami 1990-es évek végétől napjainkig volt. Attól persze nem kell félni, hogy minden árú kínai lesz, bár van már olyan vicces mondás, hogy „ami nem kínai, az hamisítvány”. Ez a piactorzító hatás okozta véleményem szerint annak az utolsó harmadnak az elvesztését, ami lenullázta a szereplők nyereségét.

Hova tovább magyar villamossági kereskedelmi piac?
A fenti következtetések ellenére jómagam optimista vagyok. A tavaly kialakult válság, a hovatovább többéves építőipari recesszió, a banki finanszírozás beszűkülése kegyetlen konszolidációs erővel bír a vállalkozásokra. Nincs mellébeszélés: az marad a színen, aki tényleg életképes üzleti modellel rendelkezik, s azt valósítja meg. Borítékolható, hogy ez a tisztítótűz magához téríti a piaci szereplőket, ami után már nem abban látják majd a kiutat, hogy kivéreztessék az ellenfelet.