A Szent István Egyetem jogelődje, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem a második világháborút követően jött létre az akkori szükségletek és célok megvalósítása érdekében. A lepusztult Európa és hazánk is az életben maradt lakosság élelmiszerellátási feladatainak megoldásával küzdött. A gondokat a hazai körülmények gyökeres társadalmi és politikai változásai tovább nehezítették: a földosztást követően a kollektív gazdálkodás kényszerű szervezése, majd a nagyüzemi gazdálkodás kialakítása. Ebben a nehéz és bonyolult helyzetben az élelmiszertermelés növelésének egyedüli perspektívája a mezőgazdaság gépesítése volt. Ennek hagyományai nem voltak, mint ahogyan nem volt hozzá megfelelő szakembergárda sem. Ez a szükségszerűség hívta életre az agrártudományokhoz szorosan kapcsolódó műszaki, mindenekelőtt gépészeti felsőoktatást. Így jött létre a mezőgazdasági gépészmérnök-képzés, mely először Budapesten, majd Gödöllőre költöztetve az Agrártudományi Egyetem Mezőgazdasági Gépészmérnöki Karaként működött.
A mezőgazdasági gépészmérnök képzés céljait és tartalmát az akkori körülmények egyértelműen meghatározták. Olyan gépészmérnökökre volt szükség, akik vidéken, önállóan, minden segítség nélkül meg tudják oldani a mezőgazdaságban felmerülő technikai problémákat. Ez rendkívül széleskörű ismeretanyagot igényelt, és nagyon nagy leleményességet. A feltételek nagyon mostohák voltak, ugyanakkor a feladatok megoldásában sok idő általában nem állt rendelkezésre: a mezőgazdálkodás feladatait nem lehet kötbérrel megoldani, akkor kell csinálni, amikor annak ott van az ideje. A mezőgazdasági gépészmérnöki feladatok azonban nem csak a szántóföldi gépek működtetésére korlátozódott, hanem tevékenységükben egyre nagyobb teret kaptak a majorok vízellátási, majd a nagyüzemi állattartás kialakulásával az istállók szellőztetésének és fűtésének feladatai.
A vidéki környezet nemcsak a mezőgazdaság iparosodását jelentette, hanem a vidéken élő emberek életkörülményeinek, szükségleteinek változását is. A korábbi hagyományos parasztházakat egyre inkább újabb, komfortosabb házak megjelenése követte. És ezek nemcsak formai változások voltak, hanem ezekkel együtt az igények változását is jelentette. Egyre általánosabbá váltak azok a házak, melyekben vízellátást, sőt a melegvízellátást alakítottak ki még akkor is, amikor ennek közmű háttere nem volt. Ezekben a feladatokban vidéken a műszaki értelmiséget jelentő mezőgazdasági gépészmérnöknek kellett példamutatónak, szakembernek lennie. Nagyon rossz lett volna, ha a falu az egyetlen gépészmérnökétől ezekben a kérdésekben nem kap tanácsot, szakmai segítséget.
Ezek azok a körülmények, melyek a mezőgazdasági gépészmérnök képzés ismeretanyagában helyet követeltek az épületgépészet számára. A mezőgazdasági gépészmérnök képzésben szemben, vagy eltérően a gépészmérnök képzéstől minden hallgatónak épületgépészetből a legszélsebbkörű ismereteket kellett elsajátítani. Az egyetemről kikerülő végzett hallgatókkal szembeni elvárások meghatározták az épületgépészet ismeretanyagát. Ez is eltért a gépészmérnök képzés épületgépészeti ágazat, vagy szakirány ismeretanyagától: részben több, részben kevesebb volt annál. Több volt a klasszikus épületgépészeti ismereteknél annyiban, hogy általában nem közműves rendszereket is kellő alapossággal kellett ismertetni, hiszen vidéken ez volt az általános helyzet. A vízellátás ismerete nem a közterületi bekötéstől, vagy vízmérőtől indult, hanem a vízbeszerzés különböző lehetőségeitől: a kutaktól, ciszternától, stb. De ugyan ez vonatkozott más rendszerekre is. Amivel még több volt az általános épületgépészeti ismereteknél az a sajátos mezőgazdasági alkalmazási ismeretek. Itt elsősorban az állattartó épületek, vagy növényházak fűtés szellőztetési rendszereiről van szó. A feladat egy hagyományos, „született” épületgépész számára látszatra megmosolyogtató, hogy miért olyan bonyolult egy istálló szellőztetése, vagy fűtése. De ha ezzel egyszer mélyrehatóan el kellett kezdeni foglalkoznia, vagy már esetleg meg is tette, akkor érzi: egy istállóban akár több ezer állat súlygyarapodásáról, egészségéről-betegségéről, takarmányhasznosításáról, stb. van szó, és mindezt olyan lényeknek, akik nem tudják elmondani, hogy mikor jó, vagy rossz, de ha rossz egyszerűen belepusztulnak, elhullanak. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a követelményeket olyan egyszerű rendszerekkel kell megoldani, amelyek költsége megtérül a termelés eredményeiben, akkor érzékeljük, ez igazán nehéz feladat. Amivel kevesebb a mezőgazdasági épületgépészet a klasszikus épületgépészetnél, az pedig éppen ez a követelmény: csak egyszerű rendszereket kell ismerni. Így a tananyagban tízemeletes épületek fűtéséről, színházak szellőztetéséről, stb. nincs szó.
Az épületgépészet e sajátos tartalmi különbségein kívül még egy eltérés volt a mezőgazdasági körülményekhez szánt épületgépész képzésben, nevezetesen a felmerült feladatokat nagyon gyorsan és egyszerűen meg kellett oldani: semmi tudományoskodás, vagy matematikai zsonglőrködés. Ugyanakkor a gyors és szakszerű megoldáshoz más szakemberek segítségére általában nem lehetett vidéken számítani, de híján voltak a megfelelő szakirodalomnak is. Ezért az első feladataim közzé tartozott egy, a kifejezetten mezőgazdasági épületgépészeti ismereteket összefogó kézikönyv megjelentetése. A kézikönyv hiányt pótolt, segítséget nyújtott, és a mai napig egyedüli összefogója a mezőgazdasági épületgépészeti adatoknak (állatok, növények klímakövetelményei, klímát befolyásoló paraméterei, stb.).
A mezőgazdásági épületgépészet a céloknak megfelelően kialakítva betöltötte feladatát, de a körülmények viszonylag gyors tempójú változásával változnia kellett. A vidéki gázprogramok, a vidék és város közötti különbségek reális igényszintű csökkenése azt követelte meg az oktatástól, hogy igazodjék ehhez és ennek eredménye lett, hogy a tananyag egyre inkább a klasszikus épületgépészet irányába változott. Ennek következményeként az oktatásban a név is kifejezte ezt a változást: a mezőgazdasági épületgépészet tárgyból épületgépészet lett, pontosabban épületgépészeti tárgycsoport. Az épületgépészeti tárgycsoport azt jelenti, hogy a 80-es évektől kezdve változóan a Fűtés és klímatechnika, Épületgépészeti mérések, Tüzeléstechnika tárgyak oktatására került sor.
Az a körülmény, hogy az épületgépészet oktatása nem egy klasszikus tematika és kitaposott úton haladt nehézséget, ugyanakkor előnyt is jelentett. A nehézséget az jelentette, hogy nem korábban kialakított és megszokott módszerben lehetett oktatni, hanem saját oktatási szerkezetet, saját tananyagot kellett összeállítani, de ez egyfajta nyitottságot és bizonyos tekintetben egyféle szabadságot biztosított. Ennek következménye, ami nagyon fontos pozitívumnak tekinthető, hogy a globális problémák szakmai következményei nagyon hamar a képzésbe kerültek. Így már a 70-es évek végén az energiatakarékosság, a megújuló energiaforrások alkalmazása, a környezeti problémák kezelése, stb. rövid úton a tananyag részévé váltak.
Az épületgépészet térnyerése azt eredményezte, hogy az épületgépészet önálló szervezeti egységként, pontosabban az Környezettechnika és épületgépészet tanszék néven jelenhetett meg a kari szervezetben. E két terület közösségének szakmai ill. személyi okai voltak és a létrejött tanszék jól megállta helyét a kari struktúrában. De az épületgépészet kari térnyerése a mezőgazdasági gépészmérnök képzésben egyebek között azzal a következménnyel is járt, hogy a hallgatók jobban el tudtak mélyülni az ismeretekben és sokan közülük meg is szerették és ezen a területen képzelték el szakmai jövőjüket. Arra azonban nem volt lehetőség, hogy a követelményeknek megfelelő személyi és tárgyi feltételeket megteremtsük ilyen szakirányú képzéshez, és ezért a 80-as években megállapodást kötöttünk a BME (Bánhidi László tanszékvezető) és a DE (Homonnay Györgyné tanszékvezető) Épületgépészeti tanszékével közös képzésre. A közös képzés lényege az volt, hogy a hallgatók a szakirányú tárgyakat az említett tanszékeken teljesítik, így mindent épületgépészeti tudást meg tudtak szerezni, de a diplomájukat a Gödöllőn kellett megvédeni és a diplomát a gödöllői intézmény adta ki. Így többen szereztek épületgépészeti szakirányú diplomát Gödöllőn.
A rendszerváltást követő célként a valóságos universitások kialakítása fogalmazódott meg, ami gyakorlatban intézményi integrációt és a képzési területek kiszélesítését jelentette. Ennek megfelelően az egyetem Szent István Egyetemmé alakult (több intézmény integrációjával), és a tartalomnak megfelelően a karok is új profilt kaptak: a kar neve Gépészmérnöki Kar lett. Ezeket a változásokat még tetőzte az új felsőoktatási törvény valamint a bolognai folyamat szükséges átalakításai. A változások részleteire nem kitérve a jelenlegi helyzetet mutatnám be röviden.
Az épületgépészet oktatása az Épületgépészet, Létesítmény- és Környezettechnika tanszéken folyik. Az egyetemen belüli integráció keretében a karon a tanszékek hat intézetbe csoportosultak. Az Épületgépészet, Létesítmény- és Környezettechnika Tanszék a Környezetipari Rendszerek Intézet három tanszéke közül az egyik. Az épületgépészet tárgycsoport tantárgyainak oktatása Gépészmérnöki, a Mezőgazdasági gépészmérnöki, valamint Műszaki menedzser alapszakokon és a Gépészmérnöki, a Mezőgazdasági és élelmiszeripari, valamit a Létesítménymérnöki mesterszakokon folyik alap és szakirányos tárgyak keretében. Az épületgépészeti oktatás feladatait növelik a szakirányú továbbképzési szakokon, mindenekelőtt az Energiagazdálkodási és a Létesítményenergetikai szakmérnöki szakokon oktatott épületgépészeti tárgyak.
Természetesen e sokrétű és széleskörű épületgépészeti oktatási paletta, éppen az előzőekben leírt történeti előzmények alapján céljaiban és ennek megfelelően tartalmában is eltér a hazai klasszikus épületgépészeti oktatási struktúrától. Az eltérés elsősorban az oktatás nyitottságában van: nagyobb súlyt kapnak olyan területek, melyek talán nem a konzervatív épületgépészet része. Ide sorolnám pl. a háztartástechnika-szolgáltatástechnika néven szereplő ismereteket (mosodák, nagykonyhák, wellnes, stb.), vagy a megújuló energiaforrások elmélyültebb oktatását, vagy a levegőtisztaság-védelmet, stb.
Az oktatás minőségi mércéje a követelményeknek való megfelelés. Ezt nehéz meghatározni, mert egyrészt nagyon különbözőek az igények és a követelmények, másrészt az ennek való megfelelés egy változó felsőoktatásban csak cél lehet, melyet az idő visszaigazol, vagy sem. Ebben a helyzetben nagyon fontos az MMK szerepe, mert tőle várható el, hogy a követelményt igyekezzen folyamatosan figyelni és ezt közvetíteni a képzőhelyek felé. Ez persze nem úgy képzelendő el, hogy az MMK ilyen szolgáltatást nyújt, vagy közvetlen beavatkozik a felsőoktatásba, hanem úgy, hogy a jogosultsági követelményeket megfogalmazza, és ezt a változó körülmények között folyamatos karban tartja. A felsőfokú képzőhelyeknek pedig saját lehetőségeik szerint ehhez kellene igazodnia, és a képzésnek alapvetően nem az intézmény által nyújtott kínálat kényszerűségében kellene megvalósulnia, hanem a gyakorlat meghatározta kimenetvezéreltnek kellene lenni. Ma ez nem pontosan van így, mert a gyakorlati igények helyett a törvényi kötöttség a meghatározó. Így a SZIE Gépészmérnöki karán is ehhez igazodtunk, amikor a lehetőségeinken belül alakítottuk ki a jelenlegi épületgépészeti oktatást. Ez pedig röviden azt jelenti, hogy azokon a szakokon, melyeken lehetőség van az épületgépészeti tevékenységhez előírt törvényi kötöttségeknek (pl. tervezési jogosultság, tervellenőri tevékenység, stb.) ill. ennek kamarai értelmezése szerinti képzésnek megfelelő szakirányú szakok indításának, ott, mi is indítunk ilyen képzést. Így a gépészmérnöki alapszakon (gépészmérnöki BSc), a gépészmérnöki mesterszakon (gépészmérnöki MSc) és a létesítménymérnöki mesterszakon (létesítménymérnök Msc) épületgépészeti szakirányt alakítottunk ki, és ezzel lehetővé válik a hallgatók számára a különböző kamarai jogosultságoknak a végzettség követelményei szerinti teljesítésére. Ez az oktatóktól természetesen komoly szakmai felkészültséget igényel, nagy leterhelést jelent és ehhez igénybe kell venni külső előadókat. Ez persze amennyire nehézség a képzés szervezése és finanszírozása miatt, ugyanennyire előny is a hallgatóknak nyújtott gyakorlati személetű ismeretek eredményeként.
A jelenlegi épületgépészeti képzés sajátos igénye, hogy sokan vannak olyanok, akik életpályájuk során olyan helyzetbe kerültek, ahol valamilyen épületgépészeti jogosultságra van szükség. A mai világban a szakmai átképzés, illetve ennek lehetősége szükségszerűség. Az épületgépész mérnöki jogosultságoknál ez ma megoldhatatlannak látszik. Ennek a helyzetnek megoldására eredendően a szakmérnöki képzést terveztük, de mivel ezt jelenleg az MMK nem akarja elfogadni, így egy másik utat kellett keresni. Reményeink szerint erre megnyugtató megoldást találtunk, úgyhogy olyan gépészmérnökök akik nem rendelkeznek épületgépész szakirányú végzettséggel és ezért nem kaphatnak jogosultságot, átképzéssel ezt a feltételt is teljesíteni tudják.
A gödöllői épületgépészeti oktatás rövid története talán megvilágította a kialakult sajátos helyzetet és talán azt is érzékelteti, hogy e történet szereplőinek nem volt könnyű és egyszerű helyzete. Nem kitaposott úton jártak/járnak, nem tantárgyakat kellett átvenni, fejleszteni, hanem a célokat kellet megfogalmazni, megvalósítani új utakon és nem mindig segítő környezetben. Ezért mindenképpen nagy tisztelet illeti azokat az oktatókat akik ebben szerepet vállaltak és erőfeszítésükkel sikerre vitték a közös elhatározást. Szeretnék mindenkit felsorolni (és remélem senkit nem felejtek ki) aki részesei ennek a történetnek, az épületgépészeti oktatásban dolgozó munkatársaimat: Kaifás Ferencné, Okányi Sándor, Nagy Albert, Bakos Ferenc, Szanyó Árpád, Molnár Ildikó, Fábry Gergő, Szabó Márta.
A leírt történet szereplőihez látszatra nem tartozik Halász Györgyné, aki áthelyezéssel csak ez év augusztusától dolgozik a tanszéken. Azért csak látszatra, mert az útkeresésben ő is partner volt, amikor, mint a DE Épületgépészeti Tanszék vezetője, valamint Magyar Zoltán a PE Épületgépészeti Tanszék vezetőjeként együtt elhatároztuk a Létesítménymérnöki mesterszak létrehozását és ezt azóta meg is valósítottuk.
A hatékony oktatásnak tárgyi feltételei is vannak. Az épületgépészeti oktatás laboratóriumi hátterét a tanszék dolgozói kutatási munkával teremtették meg. Éppen annak a körülménynek köszönhetően, hogy a mezőgazdasági létesítmények, elsősorban az állattartó épületek fűtése sajátos körülmény miatt különleges megoldást igényelnek, komoly fejlesztésre volt lehetőség az energiaválságot követően. A tanszék az un. G4-es Kutatási program keretében épületet tudott építeni különböző fűtési megoldások állattartó épületekben való alkalmazásának kutatására (padozat-fűtés, magashőmérsékletű sugárzó fűtések, stb.), majd később a megújuló energiaforrások alkalmazásához napházat tudtunk építeni, ahol a biomassza tüzelés, a napenergia, a geotermikus energia hőszivattyúval, anyagkihozatal nélküli földhő hasznosítás, stb. kísérleteket végeztünk. Az épületek és az eszközök hosszú időn keresztül jó hátteret biztosítottak az épületgépészeti oktatás gyakorlataihoz. (Mindez a nyolcvanas évek elején történtek, amikor ezek a kérdések újdonságnak számítottak.) Idő múlásával azonban ezek az eszközök elavultak, elromlottak, a kísérleti terek elhasználódtak, és a pótlásuk, fejlesztésük egyre nehezebbé vált. Lényeges fejlesztésre most van remény: a Kar egy másfél milliárdos laborfejlesztésre kapott lehetőséget, melyben az épületgépészet számára is jelentős területet biztosítanak. Ez lesz a háttere a Létesítménymérnöki mesterszak gyakorlati oktatásának is.
Az épületgépészet oktatásához elengedhetetlen a kutatás, a szakmai és a tudományos munka. Ezek az oktatással szerves egységben diplomadolgozatok, doktori disszertációk, publikációk formájában a szakterület létét biztosítják. A követelménynek nem egyszerű megfelelni, mert a mérnökök nevelése mérnöki jártasságot, gondolkodást igényel ugyanakkor a szakterület fennmaradása és fejlődése csak a tudományos munka és gondolkodás révén biztosítható. A feladat az épületgépészeti tanszékekre illetve oktatóira vár. Mi Gödöllőn eddig is ezen fáradoztunk és ezen túl is mindent megteszünk ezért.
Barótfi István
Szóljon hozzá
A hozzászóláshoz be kell jelentkezni.