Szakmai etika, avagy ha már mondjuk, minek csinálnánk

Genetikai zsákutca

Megfigyelhető az állatvilágban – szélesebb spektrumon tekintve szét a természetben -, hogy valami érthetetlen módon egyensúly van. Elgondolkodtak már, hogy miért? Alapvetően ennek egy nagyon egyszerű oka van: a harácsolás nincs genetikailag kódolva az élőlényekben, azaz nincs kimondottan a birtoklásért felelős génünk. Mivel egyetlen élőlény sem pusztít többet, mint amennyi feltétlenül szükséges a fenntartásához, ezért meg tud maradni az egyensúly. Hogy áll ezzel az ember? Ha a magyarokról szólnék, akkor sem tudnék mást írni, mint azt, hogy csehül…

Sokszor gondolkodtam, miért lehet ez így, hisz ha nem genetikai kód, akkor mi az, ami miatt mégis kialakult? Arra jutottam, hogy az egyik legmeghatározóbb emberi (sajnálatos módon nem pozitív) érzelem a félelem!

Félelmeink béklyójában

Az első embert, aki megtette azt a lépést, hogy kisajátítson magának egy darabka földet, ezáltal elindítva a máig ránk zúduló lavinát, nos, őt kellene hibáztatnunk? Sajnos azt kell mondanom, nem. Ha megvizsgáljuk az esemény okát, nincs más logikus magyarázat, mint a félelem megléte. Félelem az éhezéstől, attól, hogy nem jut megfelelő mennyiségű táplálékhoz… Azt nem mondhatjuk, hogy azon kor embere hibáztatható azért, hogy ez a félelem megjelent benne, hisz azon körülmények között egy ma élő ember esélye a túlélésre egyenlő lenne a nullával. Ma már erről az ősi érzésről – melyet nevezhetünk akár ösztönnek is – szó sincs. A ma embere nem teheti pajzsként maga elé azt, hogy ösztön. Mára az ősi „ösztön” vég nélküli birtoklássá csökevényesedett. De hogyan, honnan alakult ki a félelem érzése ilyen erősen az emberben? Belenevelték…

Az etikagyilkos nevelés

A rövidke felvezető után térjünk is rá a fő témánkra, az etikátlanságra, kalandozzanak velem közös múltunkba, mely által talán érthetővé válik, miért is tesszük…

Ma már nyíltan, de „fű alatt” már az én gyerekkoromban is működött az a nevelési elv, hogy a gyereknek van saját tulajdona. Ha visszaemlékeznek, biztos hallották már, amikor magamfajta bunkó embereket a „neked nem volt gyerekszobád?” kérdéssel illettek. Tehát első tulajdona a gyereknek a gyerekszoba. Tulajdonai lettek a játékai. Lassan, az évek múlásával – és mára ide jutottak a nevelési elvek – már a szülőket is tulajdonnak tekintik a nagyszerű csemeték, olyan hangnemet engedve meg maguknak néha, hogy állandóan a vasboltban lógunk egy jóféle bicskáért, hogy legyen, ami kinyíljon a zsebünkben.

Miért baj ez? Nem lenne baj, ha lenne az éremnek másik oldala. De ennek nincs. Sajnos a birtoklás megtanítása mellett nincs megtanítva a gyermekeinknek a határ, ami talán a legfontosabb lenne.

Másik fontos tanítási, nevelési hiányosság, hogy a felnőttkorba lépésig nincs megértetve a dolgok súlyozása sem, ami miatt a kellő lelkiismereti korlátok nem alakulhatnak ki. És hogy az általunk jól felépített dolog nehogy beázzék, tető gyanánt a felelősségvállalás tanítását is elmulasztjuk. A fenti nevelési hiányosságok mellett felcseperedő emberpalántákból mai szóval élve lesznek az úgy nevezett „életművészek”.

Szép szó. Jómagam – mint szókimondónak nevelt bunkó – jobb szeretem, ha „nevén nevezzük a gyereket”. Találóbb kifejezések lennének talán, amik pontosabban körülírják a viselkedést, hogy amolyan lavírozós, kidumálós, megúszós emberkék lesznek. Tény, hogy ezek a jelzők már nem oly pozitívak.
Ezen tanítások hiányában jogosan merül fel a kérdés, hogy lenne etikus a felnövő gyermek? Miért fontos ez a sok nevelési bla-bla? Nemsokára megértjük.

Oktalan panaszok okkal

És most nézzük meg csak a mi kis szűk szakmánkra vonatkoztatva, milyen következményei lettek ezeknek a tanult viselkedési formáknak. Igyekszem egyszerű, életszagú példákon keresztül bemutatni, hogy a liberális nevelésnek és a birtoklási vágynak milyen hatásai vannak jelenkori életünkre.
Sokat halljuk panaszkodni a szakmát, hogy nincs megbecsülve, nem fizetik meg a munkánkat, sok a kókler, sorolhatnánk. Persze ez a panaszáradat minden szakmára igaz, néha az embernek olyan érzése van, hogy semmi sem jó, soha. Nézzünk most meg egy egyszerű folyamatot, ami által Fix Ypszilon úr (azért írom, hogy fix, mert jó pozícióban van, és azt mondták, egy darabig még marad is – Hofi) házat szeretne építeni. Szakmája szerint hivatásos laikus, tehát semmi előképzettsége nincs e téren. Mit fog tenni? Természetesen első körben felkeres (szájhagyományos dicséretek vagy épp a gugli barátunk segítségével) egy építésztervezőt. A tervező teljesen korrekt módon elmagyarázza neki, hogy milyen kritériumokat kell betartani a tervezés során, és persze nem utolsósorban a tervezési ár is terítékre kerül.

Na, itt egy kicsit időzzünk el. Nem vitatva azt, hogy fontos dolog, hogy egy településen sétálgatva ne káosz-homlokzatok táruljanak elénk, mégis azt gondolom, kicsit túlértékelődött a dolog. Vagy mi, épületgépészek értékelődtünk alul? Igazság szerint mindegy, inkább az arány a fontos. Egy átlagos építésztervező az engedélyezési terv árát a beruházási érték (amit majd még vesézgetünk) arányában szabja meg, 2-3%-ban. És ha ne adj isten még kiviteli terv is szükségeltetik, akkor az bejáratott szokások szerint az engterv kétszerese. Azt gondolom, bármelyik épületgépész vagy villamos kolléga kezet csókolna, ha ezt az arányt letárgyalnám neki. Ennyivel komplexebb, felelősségteljesebb munka lenne az építészé? Nem gondolom, hozzátéve, nem bántva és degradálva a munkájukat. De valljuk meg; rajzolgatni egy házikót nem egy magfúziós technológiai terv. Ami igazán felelősségteljes, az a statika. Na, az ebben az összegben nincs benne… Akkor hogy lehet, hogy mégis ennyit ér? Mert jól csinálták.

Az építészek érdekképviselete időben és jól ismerte fel, hogy csak saját maguk verhetik le az árukat. Ebben mi, épületgépész tervezők és kivitelezők is kullogunk csak. Mondhatjuk, hogy jól működik az érdekképviseletünk? Korántsem.

Ha megnézzük, akkor ami ma működik, gyakorlatilag inkább a „puncsos” jó öregek érdekvédelme, mintsem a szakmáé. Ezért fordulhat elő, hogy megszületik olyan jogszabály, ami kizárja a tervezési körből (nem kissé diszkriminatív módon) a főiskolán végzetteket. Elfogadható lenne, ha megszüntetnék a főiskolai karokon a szakmát… de azt nem teszik. Csak okosan, csendben, állami álca mögé bújva biztosítják a piacukat és megélhetésüket. Mindegyiküknek szép nagy háza van, tízmilliós nagyságrendű autója, és világjárók… Ne értsenek félre, nekem nem hiányzik ezek közül egyik sem, és nem azért, mert van, csak hiányzik a vágyaimból. És itt csatolnék vissza egy pillanat erejéig a nevelésre, ahol a gyerek megtanulta a birtoklást, de nem tanulta meg a határát, nem tanulta meg az értékét, ezáltal az etikát – így létrejött egy összekacsintós jogszabály, ami a legjobb indulattal sem mondható etikusnak.

De lépjünk is tovább Fix Ypszilon úr kezdődő kálváriájával. Az építésztervező elkezdi a munkálatokat, elkezdi a tervezési folyamatot. Itt lépnek be a kereskedői lobbik. Sok esetben nem a jó anyagot, hanem a fizetőset tervezik be. Vonatkoztassunk most el attól, hogy ez baj. Csak vizsgáljuk meg, honnan is jön az apanázs. Mondhatnánk, hogy hát a gyártótól. Pedig fenét! És ezt mindenki tudja is, csak mivel etikátlanná neveltek minket, ezért nem veszünk róla tudomást. A pénz nem terem. Amit a gyártó a tervezőnek biztosít, azt a végfelhasználó ki fogja fizetni. Még ez sem lenne baj, csak akkor mitől olyan drága a tervezés? Na, és itt lép be a „semmi sem elég” dilemma, hisz gyerekkorunkban nem tanultuk meg a korlátot…

Elkészülnek az építésztervek, emberünk elkezdi a szakágak képviselőit megkeresni, ami rendszerint úgy fog kinézni, hogy fogad egy kivitelezőt, aki majd hozza a szakági tuti embereket. És itt lezajlik ugyanaz, csak sokkal durvább arányokkal. Mi ad rá okot? Hát nagyobb pénz forog, többet lehet fogni.
Na, ezt a részét a folyamatnak nem vállalnám kivesézni, mert mint említettem, csak házat építek, nem kastélyt. Talán csak nagy vonalakban.

Itt aztán előfordul nem kis gyakorisággal a minőségi anyagok kiváltása, működő és megbízható technológiák átváltása túlmarketingezett gagyikra, a minél több pénz kicsikarása érdekében. Arról nem is beszélve, hogy a rendszerváltáskor a három doktorival rendelkező karosszérialakatos építési vállalkozó igencsak csekélynek mondható munkadíja is még ott van, ami az esetek többségében meghaladja a teljes építési anyagköltséget. Még ezzel sem lenne baj, de azzal már igen, hogy azt kell, hogy olvassam az építőipari kivitelezők által nem kismértékben befolyásolt építésztervezők tollából, hogy „jaj, szegény kivitelezők, mert milyen kevés marad nekik”.

Jó pár évet lehúztam a kivitelezésben ahhoz, hogy lássak. Például egyedül maradtam a piacon azzal, hogy megmondtam pontosan, mennyi árrés van az anyagon. Előre. Tudom, tudom! Mindenki becsületes, és mindenki megmondja. Ja! A felét az egyharmadának, kedvezmények nélkül.

Jól kivehető az építőipar minden szegmensében az etikátlanság, a folyamatos megtévesztés és hazudozás.

A sróf

A fentiek mellett terheli a szakmát az a jelenség, hogy nincs alsó korlát. Nincs konszenzus az egyes szakágakat képviselő „szagemberek” között, hogy legyen egy szint, ami alá akkor sem ajánlunk árat, ha elbukjuk a munkát. Így vannak olyan helyzetek, amikor már a szakember fizet azért, hogy munkája legyen.

Egyik legfőbb oka ennek a jelenségnek azon termelést nem végző cégek munkássága, akiket úgy hívunk, generálok. A létjogosultságuk erősen megkérdőjelezhető, főleg az eddigi szakmai tapasztalataim szerint, és nagyon könnyedén kiválthatók lennének, erre akár a mostani építésvezetők is alkalmasabbak lennének, és megfelelő mennyiségű koordináció. Miért nem ez az irány? Mert akkor sokan, semmi munkáért, zéró felelősséggel, nem kapnának sok pénzt. Ilyen egyszerű.

Biztos lesznek sokan, akik ezen kijelentéseken felháborodnak. De vegyük sorra, mi a munka, és hogy áll a felelősség kérdése.

Elkészítenek költségvetéseket szakáganként. Azért ez nem magfizika. Ezt bármelyik kivitelező összerakja, sőt a tapasztalatok szerint sokkal jobban is. Ha valami nem jó benne, ki a felelős? Hát a tervező, hisz kiírást áraznak, így baj esetén a tervező a ludas. Azután megkezdődik a kivitelezés, és ha nem jó minőségű, akkor az alvállalkozó rontotta el, ha már eleve a terv volt rossz, akkor értelemszerűen a tervező.

Az építőipar tele van ezekkel a parazitajelenségekkel, nem csoda hát, ha a gazdatest lassanként megadja magát.

A kérdések
– Mit várunk mégis?
– Miért várjuk, hogy jobb legyen a megítélésünk?
– Mennyi lenne nekünk az elég?
– Mit nem tennénk már meg, hogy jövőre is autót cserélhessünk?
– És a többi…

Konklúzió

Önökre bíznám. Nem a józan megítélésükre, hisz ha lenne a többségnek, ez a cikk meg sem születik. Persze mindenhol vannak kivételek, akik neveltetésüknél fogva nem képesek a fent leírtakra, ám sajnos annyira kevesen vannak, hogy valóban csak erősítik a szabályt.

Egy biztos: lehet írni akár tíz, akár húsz, akár több száz cikket. Lehet csinálni 50 kamarát, szövetséget, érdekvédelmet, szakmai tömörülést, ha az irányító tisztségviselők és döntéshozók csak a hibás nevelési elvekkel a hónuk alatt érkeznek oda.

És egy költői kérdés: Ha semmilyen módon nem lehetne ellenszolgáltatást kapni az ilyen szakmai érdekképviseleti tisztségviselésért cserébe, akkor is vállalnák? Most sokan vannak, akik a nemre gondolnak, de sajnos tévednek. A kapcsolati tőke kiküszöbölhetetlen.

Számomra a kezdetektől fogva degradáló és kirekesztő volt az a kamarai magatartás, ami a diplomámhoz kötötte a tudásom. Én a Pollackon végeztem. Emiatt a megítélésem olyan, amilyen. De ez nem azonos a szakmai felkészültségemmel, hisz tisztában voltam a végzésem pillanatában, hogy nem értek ahhoz, amit eddig tanultam, így sokat tanultam később, talán többet is, mint mások, akik esetlegesen beérték egy BME-s diploma lobogtatásával (tisztelet a kivételnek). A tudást kellene figyelni, az alapján osztani a jogosultságokat, bár akkor sokan kiesnének a pikszisből, akik jelenleg sok időt és energiát fektetnek abba, hogy ez ne történjen meg.

Így nem marad más eszköz, mint a gondolatébresztés. És ha épp nem gondolatot ébresztek, akkor járok továbbra is szorgalmasan a kredites dolgokra, aminek a világon semmi értelme nincs, azt az egyet leszámítva, hogy vannak, akik ma ebből járnak síelni…

Bárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgot, bárhogy is szeretnénk másra mutogatni, ezt a világot mi építettük fel. Lefeküdtünk a közgazdaság bugyutaságainak, melyek csupán egy célt szolgáltak: annyi hasznot termelni, amennyit már képtelenség hasznosítani. És ahogy gyermekeink is a rosszul sikerült legóvárat lebontva újjáépítik, nekünk is módunkban áll ezt megtenni. Sokan adjuk magunknak azt a mentséget, hogy a családért, a gyerekeinkért tesszük. Legyünk őszinték. Új LCD-ért, nyaralásokért, autóért, mobilért, vég nélküli tárgyvásárlásokért tesszük. És a legszörnyűbb, hogy gyermekeink intő jeleket mutatnak, amiket nem látunk, nem veszünk észre… vagy inkább nem akarunk észrevenni: halomban áll a szobájukban a felesleges játék, amihez hozzá sem nyúlnak. Csak van!

Ha olyan okosak vagyunk, ha annyira értjük a világ dolgait, ha annyira tenni akarunk, hogy jobb legyen, hogy nem látjuk mégsem a legegyszerűbb visszajelzést? Mire várunk? Tegyük a szívünkre a kezünket: egyáltalán érdekünkben áll, hogy ezek a dolgok megváltozzanak?

Amíg jobb lesz a helyzet, addig is fogadjanak el tőlem útravalónak egy indiai mondást: „Ahhoz, hogy gyermeket neveljünk, először magunkat kell megnevelnünk.”, és egy egyszerű, könnyen betartható életfilozófiát, amit én is igyekszem átadni gyermekeimnek: „Úgy bánj másokkal, ahogy elvárod, hogy veled bánjanak!”

Simon Péter, GT-02-1005