A 90-es évek elején először határozhattunk szabadon a magyar energiapolitikáról. Az Antall kormány 1993-ra elkészített, széles körben egyeztetett, vonatkozó, a Magyar Energiapolitika című dokumentumát az Országgyűlés nagy többséggel fogadta el. Benne (többek között) elviekben szerepelt az energiaipar privatizációja is, azonban egészen másként, mint ahogy az a gyakorlatban rövidesen megvalósult.
Az első szabadon választott kormány a privatizációval a hazai önkormányzatokat helyzetbe kívánta hozni.
A dokumentum ezzel kapcsolatban a következőképpen fogalmazott: „az új energiapolitika […] eleme a kereskedelmi, szolgáltatói üzletágakban a nemzeti, más üzletágakban pedig az állami majoritás melletti részleges privatizáció”. Továbbá: „A helyi önkormányzatok jelentős szerepet vállalhatnak az energiaszektor irányításában és vagyonának tulajdonlásában. A helyi önkormányzatok vagyonrészesedése az energiaszolgáltatásban igen számottevő lehet: a villamosenergia-szolgáltatásban az aránya 25-35%-ot, a földgázszolgáltatásban még ennél nagyobbat is elérhet”. Az Energiapolitika c. dokumentum másutt így fogalmaz: „A közszolgáltatási és kereskedelmi tevékenységet végző társaságok (helyi áram- és gázszolgáltatók, tüzelő- és üzemanyag-forgalmazók) többségi vagy kizárólagos önkormányzati tulajdonba is kerülhetnek.”
Ezzel szemben az 1994-ben hatalomra került kormány „Az állam tulajdonában lévő vállalkozói vagyon értékesítéséről” szóló 1995. évi törvénnyel lehetővé tette a gáz- és áramszolgáltatók tulajdonának, valamint a MOL-nak, a villamos erőműveknek többségi vagy teljes külföldi kézbe juttatását az Energiapolitikában meghatározott fenti célkitűzések nélkül. Ez a privatizáció – nyugodtan mondhatjuk, hogy áron alul – be is következett, ráadásul az új (túlnyomórészt külföldi) tulajdonosok számára meglehetősen egyoldalú előnyöket biztosító szerződések a magyar fél számára a későbbiekre nézve is jelentős hátránnyal jártak. Ez a lépés sajnálatosan semmibe vette az Országgyűlés által korábban elfogadott Energiapolitikát.
Az 1993-as Energiapolitika azt is kimondta, hogy „kormányzati feladat annak biztosítása, hogy a természetes monopolhelyzetben levő társaságok teljes körű finanszírozó tevékenysége a nemzet érdekeit szolgálja, nem pedig a társasági extraprofitszerzést”. Ezzel összhangban előírta, hogy „az árak legyenek átláthatóak, tükrözzék a tényleges költségráfordításokat, a világpiaci árviszonyokat, valamint vegyék figyelembe a belföldi piac értékítéleteit”. A mostani rezsicsökkentéssel a kormány pontosan a belföldi piac szóban forgó értékítéletét veszi figyelembe, tehát 20 év után végre teljesíti az Országgyűlés által elfogadott Energiapolitika ide vonatkozó előírását. Ami pedig a jövőt illeti, fontos annak a figyelembe vétele, hogy – a rövid távú ingadozásának ellenére – az energia beszerzési árának a tendenciája minden bizonnyal emelkedő lesz a jövőben. Hogy ennek a következményei ne sújtsák a lakosságot a következő években az energiatakarékosságot, – többek között az épületállomány hőszigetelését – a jelenlegihez képest fokozottabban szükséges államilag támogatni – lehetőleg vissza nem térítendő formában.
Más tekintetben is eligazítást ad számunkra ez az energiapolitikai dokumentum. A következőket írja: „Nem engedhető meg, hogy az elmúlt évtizedek több hibás energetikai döntése után az ország még egy nagy volumenű projektet hibásan vagy tévesen valósítson meg”. Mivel az energiahelyzet alakulása az összetevők oly nagy sokaságából alakul, hogy azok eredőjének energetikára gyakorolt hatását lehetetlen pontosan prognosztizálni, nélkülözhetetlen változatokat mérlegelni. A távlati erőműépítéssel kapcsolatban – a majdan kieső erőművek pótlására és a többletigények kielégítésére – most is döntési helyzet közeledik. Számos egyéb létező argumentumot ezúttal nem említve, a külföldtől való függőség csökkentésére irányuló jogos kormányzati törekvésre tekintettel a sokak által helytelenül „alternatíva-nélküliként” emlegetett új atomerőmű-építés mellett/helyett más – a szóban forgó kapacitás nagyságrendjét szem előtt tartó (!) – reálisan létező lehetőségeket (például a hazai lignitre alapozott fejlesztést) is feltétlenül vizsgálni szükséges, méghozzá – amint azt a Nemzeti Energiastratégiához tett írásbeli megjegyzésemben1 is hangsúlyoztam – egy célszerűen létrehozandó autonóm Energiapolitikai Tanács segítségével. A nukleáris fűtőelem-behozatal ugyanis – mivel sem hasadóanyag-termelésünk, sem fűtőelem-gyártó kapacitásunk nincs – többlet-importot, azaz külföldtől való függőség-növekedést jelent. E problémáról bővebben a Magyar Energetika 2012. októberi számában „A villamoserőmű-fejlesztés szélesebb összefüggései” c. cikkemben írtam meg véleményemet.
A felelősség az alternatívákban való gondolkodás elkerülhetetlenségét diktálja ma is!
Az írás szerzője a Magyar Energiapolitika elkészítésének egykori folyamata alatt az akkori Ipari és Kereskedelmi Minisztériumban az Energiastratégiai Főosztályának a vezetője volt. Ezáltal van abban a helyzetben, hogy tudja idézni a dokumentumból az idevágó részleteket.
Lábjegyzet: 1 „Célszerű létrehozni egy Energiapolitikai Tanácsot, amely szükség szerint – de évenként legalább egyszer – áttekinti az energetikai helyzetet. Tagjai közé ajánlhatók az energetikus szakmák, az energiapolitika, a professzionális külpolitika, valamint a nemzetbiztonság legjobb szakemberei.”
Dr. Szergényi István, az ENSZ EGB Energia Bizottságának volt elnöke, a BME tiszteletbeli tanára
Szóljon hozzá
A hozzászóláshoz be kell jelentkezni.
3 hozzászólás
Kedves Pista!
Érdeklődéssel vegyes szomorúsággal olvastam nosztalgikus visszaemlékezésedet. Írásodból pár lényegesnek tűnő dolog azonban kimaradt:
1. Az 1993-as anyagra úgy hivatkozol, mint a katekizmusra, de vajon mi a garancia arra, hogy az abban lefektetett elvek helyesek voltak? A világ két leghatékonyabb gazdasága, az USA, és Németország is 100 %-ban privatizált energetikával éri el sikereit. Ott a kormányok, és szabályozó hatóságaik megoldották a versenyt, ami leszorítja a felhasználói árakat.
2. 1995-ig 100 %-ig köztulajdonban volt a magyar energetika, hatékonyságában mégsem közelítette meg akár csak az európai színvonalat sem. Ennek oka – többek között -, a tőkehiány volt, ami egyébként az óta is kínoz minket. Ráadásul, ami tőke volt/van, azt nem hatékonyan használjuk fel.
3. A gazdaság nem a vágyak, hanem a lehetőségek művészete. Az Antall kormány alatt és után igen nehéz gazdasági helyzet volt, tehát az 1995-ös privatizációt senki nem jókedvében, hanem kényszerek alatt végezte. Sőt, a nemzeti vagyon jelentős részét még ’89 előtt felélte az ország, éppen ez a gazdasági életképtelenség volt az egyik legfontosabb motivációja a rendszerváltozásnak.
4. Van, amit a mai napig nem privatizáltak, így pl. a hő- és távhőellátást. Nos, 25 évvel a rendszerváltás után még mindig nincs teljeskörűen megoldva az individuális szabályozás, és a felhasználónkénti mérés, miként rémisztően nagy a lemaradásunk az épületenergetikai megoldásokban, pedig az 1993-as koncepció bizonyosan ezen a területen is Kánaánt ígért.
5. A cikkedben „csak” az extraprofitról esik szó, egyéb számok nem szerepelnek. Ez egyébként jellemző az ebben a témában folyó diskurzusra, hogy többnyire nincs, vagy nem összeillő számokat kommunikálnak. Az egyetemes fogyasztók árai hatósági árak, amiket a MEH hagyta/hagyja jóvá, felmerül tehát a kérdés, hogy milyen extraprofitról is van itt szó. A problémát én nem elsősorban a privatizációban, meg jó hazai szokás szerint másokban, külső körülményekben keresem, találom, hanem a dolgainkat egyszerűen JÓL kellene csinálni.
Mivel ez valamivel részletesebb kifejtést igényel, ezzel kapcsolatban írtam egy külön összeállítást, azt megjelentetésre elküldöm az e-gépésznek.
A rezsicsökkentés egy politikai akció, aminek a hatását még józanul nem mérték fel, és amihez a mérnököknek, energetikusoknak normál körülmények közepett sok köze nincs. Dícsérni viszont most láttam először. Az én felfogásom szerint, nekünk, mérnököknek, energetikusoknak mindenek előtt a reálitásokra kell alapoznunk.
Üdvözlettel: Dr. Dezső György
http://nol.hu/gazdasag/20130408-szigetelessel_tobbre_mennenk
Európában a magyarok fűtenek a legtöbbet
Magyarországon a lakosság szokatlanul sokat költ energiára, az állam pedig alig tesz valamit azért, hogy a lakosság energiakiszolgáltatottsága csökkenjen – ez a következtetése annak az öt EU-tagállam energiafelhasználási gyakorlatát elemző projektnek, amely az Intelligent Energy Europe program keretében 2011-ben készült el az EU támogatásával.
A tanulmány készítői a nyilvánvaló különbségek ellenére is találtak összehasonlítható jellemzőket. A szöveg szerint a vizsgált országok közül abszolút értékben Magyarországon a legolcsóbb a lakossági földgáz, illetve áram, és annak, hogy ez az árelőny a fizetésekhez képest nem érvényesül, egyrészt a jövedelmek alacsony volta az oka, másrészt pedig az, hogy az árampiac csak részben, a gázpiac pedig egyáltalán nem liberalizált (vagyis nincs árverseny).
A magyar földgázfogyasztók 55 százaléka részesült valamilyen szociális kedvezményben a vizsgálat idején, ugyanakkor Németországban a rászorulók nagyobb támogatást kaptak: a magyar kedvezmény évi 30-70 euró évente és háztartásonként, Németországban viszont 20 euró vagy a számla 18 százaléka havonta (ebben 6,4 millió ember, vagyis a lakosság durván 8 százaléka részesül), az Egyesült Királyságban pedig a 60 évnél idősebbek kapnak évi 100-300 fontos fűtéstámogatást.
Az egy háztartásra jutó energiafogyasztásban toronymagasan Magyarország vezet: nálunk ez évi 27 ezer kWh, míg a legtakarékosabb Németországban csak 17 ezer kWh körül van. A magyar „csúcsfogyasztás” azért is furcsa, mivel az áramfelhasználásban utolsók vagyunk: a teljes energiafelhasználást tekintve azért tudtunk az élre kerülni, mert mindenkinél több energiát fűtünk el.
A magyar háztartások kiemelt hőenergia-fogyasztását nem időjárási okok magyarázzák (Németországban és Belgiumban például a hűvösebb éghajlat miatt egy hónappal hosszabb a fűtési szezon, Ausztria hegyi övezeteiben vagy Skóciában pedig sokkal hidegebb a tél, mint a mínusz 0,6 fokos téli átlaghőmérsékletű Magyarországon), hanem a lakások hőszigetelésének, illetve korszerű nyílászáróinak és fűtőberendezéseinek hiánya.
A tanulmány azt is megemlíti, hogy Magyarország a lakástulajdonlást tekintve is kilóg a sorból: a szociális bérlakás, illetve a magánbérlemény aránya minimális, az emberek több mint 90 százaléka a saját tulajdonában lakik, és ez az állapot valószínűleg nem kedvez az energetikai korszerűsítésnek (a vizsgálat is utal rá, hogy részben azért, mert nincsenek, vagy csak alkalomszerűen és minimális büdzsével indulnak kifejezetten a családi otthonok energiahatékonyságának növelését célzó támogatási programok). Arról is szó esik, hogy a vizsgált országok közül Magyarország vállalta a legkisebb arányú üvegházgázkibocsátás-csökkentést, ami szintén nem sarkall kellőképpen a zöldítésre.
Az egyik legtanulságosabb megállapítás, hogy az energiaszolgáltatók mindenütt részt vesznek a háztartások energiahatékonysági beruházásaiban, általában olyan konstrukciókban, hogy a kapott segítséget az energiaszámla-megtakarításból törlesztik – kivéve Magyarországon. (Nálunk a tanulmány csak a Nemzeti Energiahatékonysági Programot említi lehetőségként, ami kormányzati finanszírozású, és kizárólag a tömbházakra terjed ki.)
Ugyanez vonatkozik az önkormányzatokra: különféle kedvezményekkel és támogatásokkal segítik a lakosságot a hőszigetelésben és a zöldenergia használatában – a tanulmányban szereplő összes nyugati államban működik ilyen program –, Magyarországon viszont az energiaszámla kifizetését (a legtöbb esetben az importgáz fogyasztását) támogatják segélyek formájában.
A vizsgálatban az energiaszegénység és a munkanélküliség összefüggéseit is elemezték. Abban semmi meglepő nincs, hogy a munkanélküliségi ráta az öt ország közül nálunk a legnagyobb. Az már érdekesebb, hogy a szöveg hosszú bekezdésekben taglalja, milyen változatos és hatékony eszközökkel kezelik ezt a problémát az országok, míg Magyarország esetében mindössze három sor utal a 2020-ig beígért egymillió új álláshelyre meg az állami közmunkaprogramokra. A másik négy országban a munkához juttatás egyik eszköze, hogy a munkanélküliek egy részét lakossági energiahatékonysági tanácsadóvá, illetve hőszigetelési szakemberré képzik át – Belgiumban 34 civil szervezet közreműködésével zajlik ilyen program, Németországban pedig száznál több hasonló projekt fut országszerte, Magyarország azonban egyelőre ezt a lehetőséget sem fedezte fel.
Kedves Zoárd!
„Energetikai tudatlanság tombol Magyarországon!” ennél a mondatnál semmi sem fejezi ki jobban a jelenlegi hazai helyzetet.
Javasolnám, hogy írj egy inkább nagyközönségnek szóló és nem szakmai cikkat a témáról, ezzel a szlogennel vagy akár ezzel a címmel. Nem elsősorban a szakmát kell meggyőznünk, hanem a döntéshozókat, kicsiben-nagyban. Ahhoz pedig ilyen hangvétel kell. Nosza!
FJ