Egy radiátorgyártó képviselőjével beszélgetve a kolléga igen érdekes szempontokat vetett fel a radiátor kontra felületfűtés vitában. Várjuk a reakciókat!
Pontokba, de nem sorrendbe szedve:
1. A felületfűtések hővesztesége 10 cm vastag hőszigetelésnél 10%. 30 cm vastag szigetelésnél ez 3%-ra csökkenhetne. A radiátorok hővesztesége falon keresztül mindössze 0,1-0,2%.
2. Szabályozhatóság szempontjából a felületfűtés lomha, állandó jellegű, míg a radiátor gyors reagálású. Márpedig fokonként 6% energia megspórolható, lásd éjszakai csökkentett hőmérséklet.
3. Tévhit, hogy megújulókkal nem lehet kombinálni a radiátort. Egy felújított, szigetelt házban a megújulók biztosította alacsony előremenő fűtővíz-hőmérséklet tökéletesen megfelelő a régi radiátorokhoz, még csak nagyobb felületűkre sem kell cserélni őket.
És végül mondott a kolléga még egy érdekes adatot, amit statisztikával is alátámasztott. Eszerint Magyarországon majdnem másfélszer akkorák a beépített radiátorméretek, mint tőlünk nyugatabbra, ugyanolyan paraméterű épületekbe. Az ok pedig a hazai tervezői túlméretezési hajlam (már persze ha alkalmaznak tervezőt), ami fakad a túlzott biztonságra való törekvésből, de a gondatlanságból is, például a benapozottság és az egyéb nem mellékes tényezők figyelembe nem vételéből.
Úgy hisszük, vitaindítónak kiválóak a fenti gondolatok.
Szóljon hozzá
A hozzászóláshoz be kell jelentkezni.
3 hozzászólás
Kedves Zoárd!
Főbb vonalaiban egyetértek Veled, de nem mindenben.
A lelkiismeretes épületgépészek védelmében különbséget kell tenni az eltérés módja szerint.
A 90/70 fokos hőlépcsőtől való eltérés önmagában még nem túlméretezés. Túlméretezésnek csak azt nevezném, amikor nem arányos fűtőfelületek kerülnek kiosztásra (tipikusan a számolni lusta tervezők és kivitelezők a címzettek). Jellemzően amikor légköbméterre eszement magas W/lm3 fajlagosokkal spórolták meg a gondos tervezői munkát az építtetők, kivitelezők. Sajnos ne legyenek illúzióink, más okból („majd a termosztatikus szelep szabályoz” stb) ez ma méginkább gyakorlattá vált.
Már a 80-as években mindennapos tervezői gyakorlat volt, hogy az óvodákban iskolákban és egészségügyi intézményekben nem 90/70, hanem alacsonyabb hőfoklépcsőre méreteztünk, azon egyszerű oknál fogva, hogy ekkor már szakmai berkekben is ismertté vált a magas felületi hőmérsékletű hőleadók egészségkárosító hatása (szálló por).
Akkoriban még kevesebb magánerős lakásépítés tervezési feladatunk volt, de mindenkit próbáltam meggyőzni (többnyire sikerrel) az alacsonyabb hőfoklépcső előnyeiről, persze hozzátéve, hogy drágítja a létesítési költségeket.
1984-ben saját lakásom fűtését is 65/50 fokos hőfoklépcsőre méreteztem, pedig még radiátort is csak pult alól lehetett kapni, ráadásul hosszas utánjárással. Milyen jól jött ez 7 éve, amikor a kazánomat kondenzációsra cseréltem…
Sajnos Zoárddal ellentétben én nem azt tapasztalom, hogy a beruházók hajlanának az energetikai számítások tanulságainak leszűrésére, ezzel inkább ellentétben az a tervező-kivitelező kerül hátrányba, aki az alacsonyabb hőfoklépcső miatti nagyobb fűtőfelületű, így magasabb árú radiátorok miatt bukja el azt az eszement árversenyt, amit ma közbeszerzésnek csúfolnak.
Nyilván van kivétel, de sajnos tapasztalatom szerint igen ritkán.
A cikk utolsó mondata viszont megütötte a szemem:
„Az ok pedig a hazai tervezői túlméretezési hajlam (már persze ha alkalmaznak tervezőt), ami fakad a túlzott biztonságra való törekvésből, de a gondatlanságból is, például a benapozottság és az egyéb nem mellékes tényezők figyelembe nem vételéből.”
Mi köze a szükséges radiátor teljesítménynek a benapozottsághoz?
Szerintem semmi! Ismereteim szerint általában éjszaka van a leghidegebb, télen az éjszaka hosszabb és nincs benapozottság – sokszor még nappal sem.
A radiátornak pedig a leghidegebb külső hőmérséklet mellett is megfelelő hőfokra kell fűteni a helyiséget.
Ne keverjük az éves energia felhasználást a hőleadó maximális teljesítő képességével, ez két különböző dolog.
(Egy híd statikai megoldását sem az éves forgalom alapján, hanem az egyidejű mértékadó maximális teherbírás alapján méretezzük.)
A „zavaró” változókat; benapozás, erős szél, más hőforrás stb. szabályozási megoldásokkal kell kezelni, úgy gondolom a tévhiteket nem szabad szó nélkül hagynunk.
A cikkben leírtak alapján bennem inkább az a kérdés fogalmazódik meg; vajon miért nem lehet érvényt szerezni annak az előírásnak, mely szerint 30 kW feletti (szerintem ez a határ is értelmetlen) hőteljesítményű rendszert tervezni (és méretezni) kell. Miért lehet az építési piacon gyökeresen eltérő játékszabályok alapján tevékenykedni, ahol az érdemi munkát mellőző lehet a sikeres és sokszor a befutó, a lelkiismeretes pedig az „árversenyben” rendre alul marad?
NG
NG
Mind a felületi, mind a radiátoros fűtésnek, mind ezek különböző kombinációinak megvannak az előnyei és természetesen a hátrányai is. Talán nem szerencsés előre lándzsát törni egyik mellett sem, a tervezés során kell a megbízóval egyeztetve, a pézügyi és műszaki lehetőségek, a funkció(k), a hőtermelési lehetőségek függvényében az adott építményhez legideálisabb megoldást MEGTERVEZNI.
A meglévő fűtési rendszerek tapasztalataim szerint tényleg erősen túlméretezettek, nem véletlenül az első lépésem már egy ideje fűtésrekonstrukciós feladatnál az üzemeltetőtől beszerezni pár adatot az előforduló maximális előremenő vízhőmérsékletről: szinte soha nem igazolódott vissza a tervre írt 90/70 C°.
Miért alakult ez így? A lehetséges okokról már fentebb írtak a kollégák, de egy megjegyzést engedjetek meg: ausztriai volontőrködésem alatt az első ejnye-bejnyét azért kaptam, mert a radiátor kiválasztásnál nem a legközelebbi, hanem a legközelebbi nagyobb elvét alkalmaztam. Nálunk 0,5 C lefelé történő eltérés miatt a tervező fejét veszik.
Az egyik legfontosabb ok szerintem a fogyasztói attitűd: nem meglepő a tervezői túlméretezés akkor, ha még +22 C° mért belső hőmérsékletnél is magyarázatra kényszerül. Egycsöves fűtést például egy teljesen triviális ok miatt nem tervezek évek óta: nem sikerült még eddig megmagyaráznom a lakónak, hogy ne a harmadik radiátor alacsonyabb felületi hőmérsékletével foglalkozzon, hanem a helyiség egyébként tervezettnek megfelelő belső hőmérsékletét nézze.
Azt lehetett hallani mindenfelől, hogy majd a fűtéstechnikai anyagok árszintjének folyamatos emelkedése majd megoldja a túlméretezések problémáját, jelentem ennek csak nyomait látni. A kis és közepes épületek fűtése szinte teljes egészében terv és méretezés nélkül készül, a gáz kivételével, mert azt muszáj megtervezni. A kereskedők közreműködésével megvalósuló rendszereknél egy fokkal jobb a helyzet, az esetek többségében ajánlataik szakember közreműködésével készülnek, még „terveket” is adnak néhol. (A jogosultságok kérdése megérne egy komolyabb vizsgálatot)
A túlméretezett régi fűtéseknek a rekonstrukció során tényleg adódnak előnyei: szinte automatikusan illeszthető hozzá alacsony hőmérsékletű hőtermelő (hőszivattyú, kondenzációs kazán), természetesen gondosan megtervezve. Ezekben az esetekben komoly bukta lehet az ellenőrizetlen rákötésből, a modern hőtermelők igencsak kényesek a szennyeződésekre, a vízkémiára: a gondos átmosatásra, a megfelelő vízzel való feltöltésre, a preciziós berendezések védelmére szolgáló szerelvények beépítésére bizony nagyon oda kell figyelni.
Nem vagyok boldog akkor sem, mikor egy felújítás során tisztességben megöregedett blokkégős olaj- vagy gázkazánokkal, hasadó-nyíló felületekkel etc. ellátott zajos gázkazánházak helyett töredék teljesítményű, mondjuk kaszkádba kötött pár kondenzációs kazánnal megoldható egy létesítmény fűtése úgy, hogy a hőveszteség csökkentésére még nem is jutott pénz.
Egy tanúsítás során meglepő dolgokkal szembesülhet az épületgépész végzettségű tanúsító, ilyen például a hőveszteség értéke, amit közelítőleg ugyan és szándékoltan nem nyomtathatóan de kiszámol az általam használt program, ami a fentebb is említett régebbi fűtéseknél köszönő viszonyban sincs a meglévő fűtési rendszer kapacitásával.
FJ
Kezdjük az elején.
Panaszra viszonylag kevés az oka a radiátorok forgalmazóinak, ma is a beépített teljesítményre vetítve ők állnak az élen, a beágyazott fűtési rendszerek messze mögöttük kullognak. Az igazi konkurencia családon belül van, egy adott szegmensben tucatnyi fűtőtestgyártó versenyez.
Amit a nyilatkozó a beágyazott rendszerekről ír nagyjából igaz, lomha, és a hűlő felület hasonló szigetelése mellett nagyobb a hőveszteség. Utóbbira a pártolók azt szokták mondani, hogy alacsonyabb helyiség hőmérséklettel is megelégszik a felhasználó, ha az őt körülvevő felületek melegebbek, de én még nem láttam olyan tervezőt, aki mondjuk a padlófűtés miatt két fokkal alacsonyabb belső hőmérséklettel számolt volna a méretezésnél.
A megszólaltatott kolléga véleményéhez azért hozzátenném, a beágyazott rendszerek drágábbak, és a szükséges szivattyú teljesítmény (a villanyszámla) is legalább kétszeres, de inkább háromszoros.
Sok felhasználó és a legtöbb építész nem viseli el a radiátor látványát, mi meg szolgáltatók vagyunk, persze elfogadjuk. Aki a pacalt szereti, az sem örül, ha a pincér kioktatja, hogy a párolt zöldség egészségesebb lenne. És van, amikor tényleg a beágyazott rendszer az általunk is a legjobbnak látott megoldás.
A radiátor felületét illetően, amikor még voltak hazai szabványok, azok előírták, hogy az esetlenebb emberek (bölcsődétől az elfekvőig) tartózkodási helyén a radiátor felületi hőmérséklete nem lehet nagyobb, mint hatvan fok. Ezt néha betartották, de sok helyen, főleg kórházakban, maradtak a kisnyomású gőzfűtésnél.
A túlméretezést illetően, azt gondolom, hogy mindannyian élünk vele, a kérdés a mérték. A fűtési rendszerek többségét nem szabályozzák be, a termosztatikus szelepek termosztát fejei az ablakpárkányon pihennek. Mivel az ellenállást a bekötés határozza meg, minden radiátoron, kicsin és nagyon, azonos lesz a tömegáram, a kicsiken, emiatt az egész rendszeren nagyobb a hőleadás. Legfeljebb ablakot nyitnak. A gázszámlát ritkábban kérik rajtunk számon, mint azt, ha valamelyik helyiségben fáznak.
A másik mániám a méretezési állapot, ami mondjuk, ötévente fordul elő néhány órára. Persze, hogy a valós fogyasztás nem igazolja vissza a beépített kazán méretét. Utóbbi határozza meg a névleges fogyasztást, amivel a mérőt, ezzel a közműfejlesztési hozzájárulást, meg az éves alapdíjat is. Nem mindegy, de senki nem mer belevágni, hogy ezt (jogszabály szinten) végiggondolja.
Itt is lenne mit tenni.