Egy nagy öreg a szakmából

A cikk forrása a Mérnök Újság.

Családjában elsőként ő emelte mérnöki szintre tudását, és igen büszke arra, hogy felmenői között igen szép számmal említhet sikeres mesterembereket. „Komáromban születettem, és nem túlzás azt állítanom, hogy kisgyermek koromtól kezdve a családi házunk mellett működő bádogos műhelyben nőttem fel, melynek tulajdonosa és vezetője édesapám volt. Így én ezt a szakmát kaptam családi örökségül.” – mondja mosolyogva, hozzátéve, hogy az épületgépészet szó csak az 1950-es években született meg, de a bádogos és vízvezeték szerelő iparág réges-régre nyúlik vissza. „Jól bizonyítja ezt az a tény, hogy az ipartestületek magyarországi megjelenésekor a bejelentett mesterembereknek több mint a fele bádogos volt! Ők voltak azok is, akik a legtöbb használati tárgyat készítették – locsoló kannákat, vödröket, edényeket, kádakat –, utóbb pedig, az elérhető árú kéziszivattyúk megjelenését követően, ők teremtették meg a háztartások vízellátását, vezették be a vizet a konyhába, ahol általában a ház egyetlen vízvételi helyét – a falikutat – helyezték el. A bádogosok a városok vízvezeték-rendszereinek kiépülésével, a hálózat kialakításakor váltak eleinte „vizes bádogos”-sá, majd „szerelő”-vé.” – meséli. Nagy tisztelettel beszél édesapjáról, idősebb Sircz Jánosról, aki Tatán született 1894-ben, 12-en voltak testvérek, akik nagy része (vagy házastársa) iparos lett. „Édesapám feleségül vette egy észak-komáromi iparoscsalád lányát és dél-Komáromban nyitotta meg műhelyét és ehhez kapcsolt kis üzletét. Az 1920-ban kettészakított megyeszékhely összes közigazgatási épülete, és templomai, egyszóval a fejlettebb részei, mind északon, Rév-Komáromban voltak és Csehszlovákiához kerültek. Édesapám meglátta a déli városrész fejlődésében rejlő lehetőségeket, ezért választotta ezt telephelyéül. Az új középületek szerelési munkálataiban, valamint a Tatabánya környéki vízvezeték kiépítésében vállalt jelentős szerepet.” Fontos megemlíteni, hogy az újonnan épülő, dél-komáromi református templom díszműbádogos tetődíszeitis ő készítette, majd az új katolikus templom vörösrézzel fedett tetőrésze éskeresztjei is az ő munkáját dicsérik. „Tulajdonképpen apám volt az egyedüli, jó minőségen dolgozó bádogos-szerelő akkor a városban, és miután kiváltotta a lakatos iparmunkákhoz szükséges engedélyt, több nehéz feladatot kapott azon a területen is. Akkoriban alakították át a komáromi gőzmalmot elektromos hajtású hengermalommá. Az őrlőhengereket, amelyek kéregöntésű, felületükön rovátkolt acélhengerek voltak, bizonyos használati idő után újra kellett rovátkolni. Apám bérelt egy erre alkalmas gépet, így biztosította helyi malom folyamatos üzemelését. A korabeli iparialmanach-okban felsorolták az összes színvonalas magyar iparost, idősebb Sircz János nevét Komárom helységnév alatt találhatjuk meg.

A bádogos ipar mestereinél követelmény, hogy termékei „szabásmintáját” el tudja készíteni. Az első bádogos szabás-mértan szakkönyv – kőnyomatos – kiadása Sztipán István nevéhez fűződik, saját kézírásával és rajzaival. A szakma évenként megjelenő évkönyveiben isismertették a korszerű eljárásokat és szerszámokat a gyakorló bádogosok számára.” – teszi hozzá Sircz János. „Végül, az iparosok megbecsüléséről sokat elárul az a tény is, hogy a középületek átadásakor a márványtáblákra akkor még nem a politikusok, vagy a városvezetők neve került, hanem azoké a mestereké, akik az adott épület felépítése során jeleskedtek.” Édesapja vállalkozása virágzott, az évek alatt folyamatosan bővítette termékei profilját; Később feladta lakatos műhelyét és a Komárom környéki faluk fejlődését elősegítve beton csatornacsöveket, kútgyűrűket és mozaiklapokat is gyártott. A Rákosi vezetésével kiépülő kíméletlen kommunista diktatúra – államosítás néven – egyetlen papírral fosztotta meg minden vagyonától. „Egy A5-ös nagyságú levelet kapott a Komáromi Magasépítő Nemzeti Vállalattól, melyben öt sorban közölték, hogy tulajdonukba veszik apám szerelőműhelyét, valamint betontelepét. Egyetlen aláírással, mindenféle bélyegző nélkül! Nem édesapám volt az egyedüli a mesteremberek közül, akit ez az eljárás tönkretett. Soha nem tudta feldolgozni, és pár éven belül belehalt.” – idézi fel elszoruló torokkal Sircz János.

Mivel édesapjának nem állt módjában elvégezni a Népszínház utcai Felső Ipariskola három évfolyamos képzését, ezért azt szerette volna, hogy a fia mindenképp ott folytassa tanulmányait. „1948-ban kezdtem meg tehát az Ipariskolában középiskolai tanulmányaimat szerelő tagozaton, ahol az átszervezések után már Épületgépészeti Technikumban végeztem. A szakmai tanulmányi verseny megnyerésével felvételi vizsga nélkül kerülhettem be a Műszaki Egyetemre 1952-ben.” Különleges tehetséget mutatott a műszaki rajzban, amire már tanonckorában felfigyeltek tanárai. A Technikum tanulói részére az intézmény tanárai írták meg a tankönyveket, és az azokban megjelentetett rajzokat Sircz János készítette. Ezekért, és más rajzolói munkákért kapott fizetéssel anyagilag önellátó lett, segítve ezzel Komáromban élő öccsét és özvegy édesanyját.

Az egyetemen rövid időn belül demonstrátor lett Gyulaiprofesszor felkérésérea Géprajz Tanszéken.„Mint tehetséges hallgatót a II. év utáni szak-választáskor át akartak téríteni hadmérnöki pályára, ami nem is meglepő, hiszen éppen a hidegháborús fegyverkezési verseny őrülete tombolt, azonban szerencsére mindig sikerült kitérnem az ilyenfajta kényszerű pályamódosítás elől.” Maradt tehát épületgépész szak mellett a Macskásy Árpád vezette tanszéken, ahol demonstrátor is lett. Professzora a diploma védése alkalmával azt tanácsolta neki, hogy az elméleti szakirány helyett inkább a gyakorlatot válassza. Megfogadta professzora útmutatását, ugyanakkor az egyetemi katedrától sem vált meg. „Évtizedeken keresztül – 1965-től 2012-ig – voltam óraadó tanár a „Fűtés és szellőzés” témakörben a munkavédelmi szakmérnök képzés keretében. A munkakörnyezet-védelem területén (zajelhárítás, világítástechnika, fűtés-szellőzés, káros sugárzások elleni védelem) pedig elláttam a vezetőtanári feladatokat is.” – foglalja össze az aranydiplomás gépészmérnök. Hazai és külföldi konferenciákon, tudományos ülésszakokon számtalan alkalommal vett részt előadóként épületgépészeti, munkavédelmi és környezetvédelmi témakörök kapcsán. Két alkalommal részt vett az ILO – Nemzetközi Munkaügyi Hivatal, Genf – munkájában.

Az 1956-os forradalomba még a Műegyetem hallgatójaként kapcsolódott be. „Az október 23-i felvonulásunk életem egyik legemelkedettebb pillanata volt. A következő nap felfegyverkeztünk, átvettük Nemzetőr igazolványunkat és megkezdtük szolgálatunkat. Mai napig sajnálom, hogy nem őrizhettem meg ezt a megtisztelődokumentumot, de természetesen beláttam, hogy életveszélyes lett volna megtartanom. Az Épületgépészeti Technikum és Műszaki Egyetem neves oktatói – például Szentirmay Sándor és Macskásy Árpád is – mindvégig a forradalom elkötelezett hívei voltak; előbbit börtönbüntetésre is ítéltek a véres kádári megtorlás alatt. Más kérdés, hogy börtönben megszervezett egy „tervezőirodát”, és a Vár felújítási terveit is ott készítették el.” – teszi hozzá mosolyogva.

Az első munkahelyén, a Középülettervező Vállalatnál a Műegyetemen az Akusztika és Színpadtechnika című fakultatív tárgyak keretében tanultakat is eredményesen felhasználhatta. „Külön szerencse, hogy az előbbit Lohr Ferenc tanította, aki az első magyar hangosfilmek hangmérnöki feladatait is ellátta.” 1958-tól öt éven át a SZOT Munkavédelmi Tudományos Kutató Intézet Szellőzés- és Portechnikai Osztályán dolgozott kutatóként, ahol témafelelősi minőségben mérési módszerek és műszerek fejlesztésében, porleválasztókkal kapcsolatos kutatásokban vett részt. „Ez az épületgépészet egyik elég kevesek által művelt területe volt akkoriban, és az ezzel kapcsolatos publikációim elsősorban a „Munkavédelem” és az „Épületgépészet” című szakfolyóiratokban jelentek meg.” – idézi fel Sircz János. Egy derűs történetet is elmesél az ott töltött évekből: „A munkahelyemenműködött egy kísérleti műhely, ami a kisérleti berendezések kivitelezésére szolgált. Az egyik első munkám az volt, hogy tervezzek meg egy két tagból álló ciklontelepet.Leküldtem a terveket a művezetőhöz, aki nem sokkal később némileg gúnyos arckifejezéssel jelent meg és közölte, hogy a fiatal mérnökök bármit el tudnak képzelni, a papír mindent elbír, de mégis hogy képzelem én, hogy a rajz bizonyos része kivitelezhető. Visszakérdeztem, hogy csak ez a probléma a rajzzal? Válaszára, hogy igen, azt javasoltam, hogy amikor ehhez a részhez érnek, szóljon nekem, és szívesen segítek a kialakításában, mivel gyerekkoromtól fogva gyakoroltam a bádogos szakmát. Az arcán megjelenő meglepetést nehéz szavakkal leírni, de ezután többé nem kérdőjelezték meg a terveimet és mindig megoldották a kivitelezését. Szerencsére egyaránt rendelkeztem gyakorlati és elméleti alapokkal is.” Ezt követően a Szilikátipari Központi Kutató és Tervező Intézet Energetikai Osztályánakcsoportvezetőjeként, a szilikátipari poremisszió csökkentési lehetőségeivel, az alkalmazásra kerülő porleválasztók fejlesztésével foglalkozott, majd 1984-től 1990-ig az Országos Munkavédelmi Képző- és Továbbképző Intézet igazgatója volt. Továbbra is részt vett a Munkavédelmi Tudományos Kutató Intézet munkájában tudományos tanácsadóként. 1991-ben ment nyugdíjba.

„Mindig élveztem a tanítást, és soha nem esett nehezemre, hogy tanárként is kell tanulnom. A kutatási feladatok pedig különösen érdekesek voltak; a manapság gyakorta leszólt KGST rendszerében is léteztek igen hasznos kutatási területek. Például az energia-racionalizálás, mely során végigjártuk az összes szilikátipari üzemet, hogy anyag és hő mérlegeket állítsunk fel. Ezekben a kutatásokban a gyárkéményeken át a levegőbe jutó anyagok mérésének felelőse voltam, ami szorosan kapcsolódott az épületgépészet és a munkavédelem mellett a harmadik szeretett szakmámhoz, a környezetvédelmi területhez – ráadásul ezlegtöbb esetben nagymagasságban történő munkavégzést jelent.” – mondja az idős mérnök szakember. Hozzáteszi, büszkeséggel tölti el, hogy az első mérnökök között lehet, akik itthon a környezetvédelemmel kezdtek foglalkozni. „Magyarországon a környezetvédelem úgy jelent meg, hogy az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumban létrehoztak egy osztályt, mely egy darabig egyetlen emberből állt; Milley Vilmosból, aki végzettsége szerint ugyancsaképületgépész mérnök volt.”

„Két éve felkértek, hogy legyek az Épületgépészeti Múzeum Igazgatóságának tagja. Örömmel vállaltam ezt és azóta részt veszek kiállítások tervezésében, kivitelezésében és régi – épületgépészettel és az emberi komforttal kapcsolatos – tárgyak, irodalom gyűjtésében. Édesapámtól örökölt, valamint saját régi, főleg szakmai tárgyú darabokkal sikerült gyűjteményünket növelni. Remélem ezt a tevékenységemet még néhány évig tudom folytatni.”