Hozzászólás Budapest belvárosának „eltávhősítéséhez”

A hozzászólásokra adandó tételes válaszokat, a részletek megvitatását meghagyom másoknak, én röviden csak néhány fundamentális kérdéssel foglalkoznék, úm. mikor „érdemes” a hőellátást távfűtéssel megoldani, és az adott relációban lehet-e versenyképes ez a megoldás. Ezen kérdések és válaszok előtt nem érdemes (az egyik hozzászólásban 100…150 M Ft-ra becsült) megvalósíthatósági tanulmánynak nekifogni sem, a téma nyílt megvitatását pedig a kiépítéséhez szükséges közpénzek felhasználása indokolja. Közismert, hogy a távfűtés egy nehézkes és relatíve drága invesztíciójú, bizonyos tartós vagy időszakos előnyei mellett (koncentrált, emiatt könnyebben kezelhető emisszió, alternatív tüzelőanyagok felhasználás lehetősége, stb.) is rugalmatlan műszaki megoldás, ezért elfogadható valószínűséggel kiszámítható, megfelelő jövőképre, kiépítéséhez pedig szabad tőkére van szükség. Lehetőleg olyanra, amely a források szűkössége miatt elbírja majd azt az ún. „gazdasági költséget” is, ami más, az adott nagyságú tőke jobb hozamú befektetésének elmaradó haszna okoz. Vizsgálni szükséges továbbá, hogy a ráfordítások más megoldással (így az épületek hővédelmének fokozásával, fűtési rendszereinek korszerűsítésével, stb.) nem hoz-e nagyobb eredményt, ill. azonos eredmény (ha egyáltalában van eredmény, így pl. primerenergia megtakarítás, emisszió csökkenés) nem érhető-e el más technológia alkalmazásával kisebb ráfordítással. A versenyképes távfűtéshez kellően olcsó hőre, és megfelelően nagy hősűrűségre van szükség, különben a magas tőkeköltségeket az alacsonyabb változó költségek nem képesek ellensúlyozni, azaz nem alakulhat ki más hőellátási megoldásokkal versenyképes önköltség és fogyasztói ár. A kérdés tehát az, hogy vajon a szükséges feltételek adottak-e ehhez a projekthez, vagy egyszerűen csak egy szokásos kontrollálatlan szakmai, technokrata „túlkapásról” van-e szó?

Elsőként nézzük, hogy mit prognosztizálhatunk az egyébként nemcsak filozófiai értelemben, de sajnos a valóságban is kiszámíthatatlan jövőnkre vonatkozóan. Az energetikában forradalmi változások zajlanak, új tüzelőanyagok, kitermelési módok, termelési és szállítási technológiák, kisebb fogyasztású létesítmények és berendezések (mint egy korábbi cikkemben utaltam erre, ez a mi kis lerövidült Kondratyev ciklusunk), és végső soron az új, a korábbiaktól eltérő értékítélet (lásd pl. a szenes és atomerőművek jelentősen megváltozott megítélését, vagy a gázhelyzetet, amivel kapcsolatban sokat ötletelő és publikáló kollégáink jóslatainak szavatosságaa két-három évet se bírja ki). A fejlesztések súlypontja természetesen a legjobban szállítható és konvertálható villamosenergia iparra koncentrálódik, és ebben a gyökeresen megváltozott helyzetben a távfűtést egy visszaszoruló, egyre versenyképtelenebb technológiai megoldásnak látom. Ráadásul a gáztüzelés mellé a távhő újabb versenytársat is kapott, hiszen a jelenlegi villany/gáz árarányok versenyképessé teszik pl. a hőszivattyúk alkalmazását a fűtési és használati melegvíz igények kielégítésére. Ha keresztülerőltetik Paks bővítését, akkor az egy újabb súlyos érv lesz a hőszivattyúk alkalmazása mellett. Az olcsó villannyal szemben nincs viszont olcsó hő a láthatáron, ha pedig volna (pl. szemétégetőből), akkor azt a főváros meglévő, a kalkulált belvárosinál hússzor-huszonötször nagyobb meglévő rendszerei lenyelik/lenyelnék. A kapcsolt termelés helyzetébe itt nem megyek bele, mert azt számos dolgozat részletesen elemzi, csak megjegyzem, hogy az ENTSO-E országaiban a beépített villamos teljesítmény kb. 950 GW, a csúcsfogyasztás kb. 570 GW, vagyis alig több mint a kapacitás fele, és a kapacításokattovábbra is olyan intenzitással bővítik, mintha hiány volna. Emiatt is, és a technológiaváltások miatt is hosszútávon valószínűsíthető a relatíve olcsó villany. Az olcsó villany miatt nem marad fedezet (ún. Restkosten) a kapcsoltan termelt hőre, vagyis – ellentétben az elmúlt időszakkal -, a kapcsolt termelés nem eredményez az olcsó hőt.

A jelenleg sem versenyképes városi távfűtést (a tehetetlenség mellett) részben a nagy hősűrűség tartja életben, hiszen annak csökkenése esetén, a nagyobb állandó költség tovább terheli a fogyasztói árat, tovább csökkentve a versenyképességet. A tőkeigényes, nagy állandó költségű távfűtés esetében számolnunk kell azzal, hogy a jelenlegi fogyasztói árak igen erősen elinflált tőkeköltségeket tartalmaznak (hiszen pl. kilencvenes években évi 28…30 %-os infláció volt, a gazdasági társasággá alakuláskori értéken a könyvekbe kerülő eszközöket viszont azóta nem valorizálták). Egy-egy rendszerelem óhatatlanul bekövetkező műszaki elhasználódása esetén az újraelőállítási költség lényegesen meg fogja emelni az állandó költséget, ennek megfelelően a fogyasztói árat, ugyancsak tovább rontva ezzel a távhő versenyképességét. (Az elinflált tőke amortizációja természetesen messze nem fedezi az újraelőállítási költségeket, friss tőkére is szükség van.) Gyakorlati tapasztalat, hogy egy-egy adott távfűtési rendszer hőfogyasztása és hősűrűsége még a kevéssé hatékony épületenkénti közös mérés bevezetésének hatására is csökkent, ha azonban 35…40 év késéssel nálunk is teljes körű lesz az Európában alkalmazott hőleadónkénti szabályozás és mérés vagy költségmegosztás, akkor pl. az éves hőfelhasználás további 15…25 %-kal csökkenni fog, miközben pl. a hálózati veszteségek abszolút értéken változatlanok maradnak. Könnyen belátható, hogy ebből ismételten a gázos központi, vagy decentralizált fűtés kerül ki előnyösebben. Hasonló, a távfűtésre nézve kedvezőtlen hatású, ha a sok hazai üres beszéd után valami az EU épületenergetikai irányelveiből meg is valósul (pl. 2010/31/EU, 2012/27/EU), amelynek határidői (2018, 2020, stb.) már itt vannak a nyakunkon, és amelyek a piac „közlekedő edényeinek” megfelelően nem hagyják érintetlenül a meglévő lakásállománnyal szembeni követelményeket sem.

A Belváros jelenleg rendelkezik kiépített, működő hőellátással, és az erre szolgáló berendezések műszaki állapotavalamilyen eloszlást mutat. A távhővel való leváltásuk tehát nem csak az új rendszer kiépítési költségét jelenti, de be kell kalkulálni a meglévő berendezések lebontását, és értékük veszteségként való leírását is, ami összességében egy igen jelentős tétel.

Ha egy szolgáltatást, így pl. a távhőszolgáltatást behelyezünk a társadalmi-gazdasági közegbe, akkor azt csak világos társadalom- és gazdaságpolitikai céloknak megfelelően lehetoptimálisan kialakítani. Más egy rendszer hardverjének kialakítása, ha az egy nyugati típusú piaci versenyben való megmérettetésre alakítjuk ki, és más, ha „népboldogításra”. Így pl. Budapesten majd negyedszázad alatt sem sikerült még a „szocialista” távfűtésből teljes körűen piaci viszonyok között is versenyképes hardvert kialakítani. A baj az, hogy a politikai szoftver megváltoztatásához esetenként néhány óra, legfeljebb néhány nap szükséges (lásd pl. a rezsicsökkentést), de a korábbi viszonyokra optimált hardverrel ez nem követhető. Ha a fejlesztő pl. csak a 80 %-át kapja meg a döntésekor számított bevételnek, akkor mi lesz a fejlesztés finanszírozásával? Ha az effektív fogyasztó nem fizeti meg, akkor vajon ki fizeti meg a keletkező veszteséget? Nyilván mindannyian. Ha mindannyian fizetjük, akkor miért takarékoskodjék a fogyasztó? Vagyis adódik a kérdés, hogy a lényegét tekintve mi a különbség a nyolcvanas évek dotált távfűtése, és az ilyen „technikával” rezsicsökkentett megoldás között? És voltaképpen mire hegyezzük ki a megvalósíthatósági számításokat, beruházásainkat? Vagyis itt nemhogy jövőkép, de még kiszámítható jelen sincs. (És kollégáink lelkesen felvonulnak ezért.) El kell gondolkodni azon is, hogy amikor már senki nem akar Magyarországon beruházni, akkor éppen egy ilyen erősen kétes hatékonyságú és perspektívájú beruházást akarnak közpénzből beindítani.Vajon miért is? (Ugyan a beruházástól nő a GDP, de ez önmagában édeskevés, semmi nem igazoljaugyanis a beruházás racionalitását.)Ráadásul azt sem érezni, hogy a közfelfogás, vagy éppen a fogyasztói akarat kikövetelné ezt az átállítást, ellenkezőleg, a fogyasztói/felhasználói hozzáállás egy igen komoly és számításba veendő további kockázati elem.
Véleményem szerint elsőként ezeket a kérdésköröket és kockázatokat kellene megvitatni, és ha az ezekre adott válaszok valami ígéreteset mutatnának, csak akkor továbblépni. A jelek nem túl biztatók. Az elmúlt fél évszázadban a Belváros távfűtése többször, és indokoltan volt napirenden, de olyan messze az gazdasági ésszerűségtől, mint napjainkban, még soha nem volt. Az is bizonyos, hogy a szóban forgó projektet semmiképpen nem helyezném előtérbe a meglévő távhős területek versenyképességének fokozásával szemben, különben csak a meglévő problémákat terítjük, eszkaláljuk.

Dr. Dezső György okl. gépészmérnök