Egy a hővisszanyerős szellőztetéssel foglalkozó szakmai nap szünetében beszélgettem kedves régi ismerősömmel, tervező kolleginával. Szóba került legutóbbi munkája, én pedig megkérdeztem, hogy és oda akkor ugye bekerült hővisszanyerős szellőztetés? A hölgy felhördült, és mesélni kezdett.
Az építtető úriember – három gyerekes családapa – először természetesen a hővisszanyerős szellőztetést húzatta le a kész tervről, mert drágának bizonyult a CSOK-os, szabott költségvetéshez.
Ezután jött a minőségi, tárolós kondenzációs kazán, ami helyett az úriember kinézett az internetről egy tökéletesen megfelelőt. Aztán még egyet, végül a harmadikat. Ehhez pedig – pufferként, meg meleg víz termelésére, a ház másik végében lévő konyhához is – egy villanybojlert gondolt alkalmazni.
A tervező, akinek addig X variációt kellett kikeresnie és átvezetnie, itt lett elege.
E heti kérdésünk: Mikor érdemes vagy kell le- vagy felmondanunk? Hol a határ, mi vállalható be, és hogy kerülhetjük el a hasonló helyzeteket?
Egy megjegyzés engedtessék még meg. Nem a CSOK-ot akartuk mi itt szidni, hanem azt az építtetői szemléletmódot, ami az „építészdolgokból” nem húz egy tételt sem, de az épületgépészetet gondolkodás nélkül csontig faragja.
De gondolom, ez szerencsére egyedi példa volt…
Szóljon hozzá
A hozzászóláshoz be kell jelentkezni.
Egy hozzászólás
„Harmadik” félként …
Az ajánlat lényege nem a műszaki tartalom önmagában, hanem az amit a műszaki tartalom nyújtani fog komfortban és a használat költségében. Esetleg élettartamban. Fel lehet ajánlani az „igazit”, a lehető legjobbat. Ha nem kell, a következőt. A megrendelő takarékoskodhat kényszerből, rövidlátásból, de egyéb oka is lehet. Egy értelmes párbeszéd bizonyára közelebb visz a közösen jónak tartott megoldáshoz.