A társadalom, az energetika és vélekedéseink

„Nem az új gondolatok megértése a nehéz, hanem a régiektől való megszabadulás, mert ezek behálózzák agyunk minden zugát, annak a nevelésnek következtében, amelyben legtöbbünk részesült.” J. M. Keynes

Vajon jól értjük-e, látjuk-e a körülöttünk lévő világot, helyes válaszokat adunk-e a sorjázó kérdésekre? Úgy működünk (együtt), ahogy azt a kor és a társadalom tőlünk joggal elvárná, és megkívánná? Nézzük az elmúlt napok néhány jellegzetes energetikai mérnöki megnyilatkozását, így pl. az Aszódi A.-Büki G.-Csom Gy.-Járosi M.-Kerényi Á. Ö.-Kovács A.-Tombor A.-Varjú Gy.-Zarády P.: MEK állásfoglalás (ME 2009/1) néhány alapozó kitételét, vagy a vele több ponton átfedésben lévő, a Mérnök Újságban (MÚ 2009/3), Büki G.: Az Európai Unió és Magyarország energiatükre – tanulságokkal címmel megjelent cikk, terjedelmi okokból csak néhány megállapítását.
A MEK állásfoglalás első bekezdése többek között a következő állításokat teszi: „Az elmúlt hónapokban kialakult pénzügyi és elmélyülő gazdasági válság bebizonyította, hogy az államilag nem kellően szabályozott és ellenőrzött, csak a saját önszabályozására hagyott szabadpiaci modell megbukott. A piaci szereplők által üzleti alapon előidézett válság megoldásában mindenütt az államnak kellett az adófizetők terhére közbelépnie.”

Azt gondolom, sok baj van ezekkel a mondatokkal. Nem is csak az, hogy ezek nem a paksi bővítés, és a mátrai új blokk mellett érvelő anyagba valók, mert hogy ez a bonyolult globális és lokális makrogazdasági problémákra adott félrevezetően leegyszerűsített válasz a szakmai véleményt inkább gyengíti, sem mint erősíti. Persze, csak ha kritériumként a problémák valamennyire is objektív megítélését szabjuk feltételként, és túl tudunk és akarunk a prekoncepciókon lépni.
Kezdem a gondolatsort egy kicsit előrébbről. Egy XXI. századi demokratikus jogállam társadalmában, ha egymástól némileg eltérő mértékben is, de a szakértelmiségi tevékenység, mint az orvosi, mérnöki, jogászi, közgazdászi, stb. különböző fokú társadalmi beágyazottság mellett folyik. Az energetikus mérnök tevékenysége ezek között is a különösen erős társadalmi, gazdasági kötődések közé tartozik, így ezek vizsgálata, elemzése nélkül csak áltatjuk magunkat azzal, hogy a dolgokat „rendszerszemléletben” nézzük. El kell(ene) vetnünk gőgünket, képmutatásunkat, előítéletünket és megvetésünket a társadalomtudományok, az ún. puha tudományok iránt, amik persze rendszeresen kifognak rajtunk, be kell vonni ezeket a gondolkodásunkba, ha valóban rendszerben akarunk gondolkodni, ha valóban akarunk valamiféle önreflexióval rendelkezni, ha a problémák őszinte meg-, vagy felismerése hajt minket. Persze sok minden ezek ellen dolgozik, a dolgok túl bonyolult volta, a testi-lelki rohanás és időhiány, na meg az előítéletek, melyért jelentős mértékben a csőlátásos, provinciális (felső)oktatásunk is felelős (2), (3), (4), (5). Ezért volna fontos az oktatás, képzés színvonalát emelni, továbbá ezért kellene az elhibázott kamarai kötelező továbbképzést a jelenlegi álmegoldás helyett érdemivé, a gyakorlatban használhatóvá tenni, stb.

Egy nyugati típusú liberális demokráciában, amelynek keretei között immár két évtizede mi is éljük életünket, az individuum viselkedése, így mint látjuk a mérnöké is, sokféle lehet. Szerencsére csak egy kisebb részük viselkedése esik kívül a társadalmi együttélés alapszabályát jelentő alkotmányos kereteken, a populáció döntő többsége az alaptörvény adta kereteken belül, mondhatjuk valamennyire szalonképesen gondolkodik. Általánosan elfogadott, hogy ezekben a társadalmakban az óhajtott életstratégia és gondolkodás három jellegzetes pólus körül alakul ki. Az egyik jellegzetes típust azok alkotják, akik az állampolgárok egyéni szabadságát, egyúttal felelősségvállalását a többieknél is erősebben hangsúlyozzák. Ők a társadalmi jólét minél tökéletesebb megteremtésében különösen fontosnak tartják a gazdaság szerepét, és a gazdasági élet megszervezésének szabályozásában pedig a piaci mechanizmusokat tartják a leghatékonyabb megoldásnak. Az ilyen nézetek vallói képezik a liberálisok különböző irányzatait. Másoknál a társadalmi szolidaritás, az állam egalizáló, újraelosztó, kiegyenlítő szerepe kap nagyobb hangsúlyt, akkor is, ha ez egyúttal azzal is jár, hogy a gazdasági motivációk és eredmények elmaradnak a lehetséges maximumtól. Ők a szocialisták. Végül vannak, akik a termelés és elosztás kapcsolatában elsősorban a tradíciókat gondolják érvényre juttatni, ők a társadalmi állapotok valamiféle állandóságát tartják értéknek. Talán ez a legvegyesebbnek tűnő csoport, hiszen értelemszerűen sokféle, egymástól eltérő hagyományról, más és más, számukra szimpatikus múltról van szó. Ők a konzervatívok csoportja. Nem tudjuk megmondani, hogy az egyes emberek vonzódását az egyes típusokhoz mi alakítja, talán csak odáig jutott a társadalomtudomány e kérdés megválaszolásában, hogy mint majd minden emberi viselkedési kérdésben, ezek is a hozott és a szerzett tudás, vagyis a szocializáció eredményeképpen alakulnak ki. Bizonyosan befolyásoló tényező a korcsoport, a végzettség, a társadalmi státusz, a kulturális környezet, stb. Az tény, hogy az emberek többsége később már nem, vagy meglehetősen nehezen, többnyire csak valamiféle sokk hatására vált, erre (is) utal a cikk elején idézett Keynes-i mondás. Mindezek a hosszú távú, többnyire életre szóló hatások jelentősen növelik e téren is az oktatás, képzés felelősségét. Logikailag egyébként azt gondolhatnánk, hogy például a mérnökök, akiktől a társadalom az új létesítményeket és megoldásokat várja, akik részei, vagy akiknek részesei kellene lennie a társadalom kreatív osztályának, általában és eleve progresszívak, mint ahogy elsősorban a XIX. században ez hazánkban is így volt. A különböző kutatások azonban azt mutatják, hogy az első világháborút követő történelmi események után ez megváltozott, és jelentős hányaduk inkább a konzervativizmushoz vonzódik. E mellett, mint jellegzetes mérnöki attitűd, külön meg kell említeni a technokratákat, és a technokráciát is, de erről már egy korábbi cikkemben részletesebben írtam (1). Biológiai, evolúciós, vagy etológiai szempontból egyik megoldás sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, mondhatni, hogy mindegyiknek helye van a Nap alatt. Minden társadalomban jelentős viták zajlanak, és ezek a viták is a demokrácia lényegéhez tartoznak, részben az egyes említett életfelfogások között, de bizony az egyes, messze nem homogén csoportokon belül is, ráadásul sok kérdésre adott válasznak nincs, vagy nem bizonyítható az egyedül üdvözítő volta. Már csak azért sem, mert az egyes elméletek gyakorlatban való sikeres működéséhez szükséges feltételek nem, vagy tökéletlenül állnak rendelkezésre (pl. a minden piaci szereplő számára egyidejű és azonos színvonalú információ rendelkezésre állása, stb.), továbbá tudjuk, hogy a társadalomban, a szó tudományos értelmében, az események egyszeri és megismételhetetlensége, az állandóan változó és soha nem azonos peremfeltételek miatt, nem lehet eredményes kísérleteket folytatni. Ezért tehát egy további izgalmas kérdés, hogy az említett feltételek megteremtése és tökéletesítése irányába, vagy a rendszer elvetése irányába haladunk-e tovább. Szarkasztikusan azt mondhatnánk, hogy ezekről lehetne, és kellene igazán jót vitatkozni. A mindennapjainkból azonban tudjuk, hogy sajnos nálunk ennek sem az igénye, sem a kultúrája nincs meg. A megoldás valahogy végül is úgy volna összefoglalható, hogy egy kultúrált társadalomban nem kell feltétlenül mindenben, vagy akár fontos kérdésekben egyetérteni, de a működés feltételéül szolgáló társadalmi kohézió biztosítására együtt kell(ene) működni, a döntési helyzetekben pedig a különböző demokráciatechnikák segítségével lehet tovább lépni. Normál körülmények között ez sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem reménytelen vállalkozás, hiszen ha a fentebb végtelenségig leegyszerűsített definíciókat nézzük, akkor többségünk egyaránt elfogadja a személyes felelősséget, a szolidaritást, vagy a pozitív tradíciók fontosságát. Vagyis az egyes emberek gondolkodása közötti különbség pusztán az említett értékek személyes arányában, mixében rejlik. A világot látott, más kultúrákat, más értékrendeket is megismert emberek, akik külföldön tanultak, dolgoztak, tanítottak, sikeresen kipróbálták magukat, akiknek van piacképes tudásuk, azok nyílván nyitottabbak, elfogadóbbak az eltérő individuumok és gondolatok iránt, míg mások talán a jobban vonzódnak a helyi tradíciók felé.

Ezen a nyomvonalon lehetne folytatni a mindezek bázisán kialakuló és egymástól eltérő csoportos gazdaság-felfogások hasonló felsorolását, azzal a további megjegyzéssel, hogy a magyar gazdaságnak, kis gazdaság lévén, – tetszik, nem tetszik, – a globalizált világban van egy igazodási kényszere, amit időnként egyesek elfelejtenek. Ez az energetikára fokozottan igaz. (A feszültség egyik hazai forrása a zárt, vagy nem eléggé nyitott társadalom és az erősen nyitott gazdaság. Az utóbbi csak igen szűk keretek között változtatható, a társadalmi nyitottságra meg egyelőre csekély a szándék.) Nálunk persze ennél, mint tudjuk zavarosabb a helyzet, a politika szavazatszerzési okokból nem tiszta logika mentén, hanem gyakran a választók vélt, vagy valós elvárásai alapján hozza döntéseit. Ez a racionális gondolkodástól való eltérés természetesen kiterjed az állami tulajdonú vállalkozások nem kívánatos befolyásolására is. Ez azonban már átvezet párt-, vagy aktuálpolitikai területre, az pedig nem tartozik a mérnöki kompetencia körébe.

Ha most visszatérek a bevezetőben hivatkozott állásfoglalásra, vagy cikkre, akkor azzal kapcsolatban, többek között, a következő gondolataim támadnak:

1. „Saját önszabályozására hagyott szabadpiac”, a laissez-faire (vagyis, hogy hadd menjen minden a maga útján) piac nem létezik, a világ egyetlen országában sem működik, így megbukni sem tudott. Még világ legliberálisabb országában, az Egyesült Államokban is ún. vegyes gazdaság működik, példamutatóan és irigylésre méltóan hatékonyan. Amerikában pl. 35 % – hozzánk képest meglehetősen magas, – a társasági adó (bár ott is számtalan adókedvezmény van), és ezek a bevételek kellő mozgásteret adnak az állami és szövetségi kormányoknak. Bizonyos, hogy a Bretton Woods-i rendszer – néhány ország, látszólagos és népszerű megoldást kínáló, átmeneti gazdasági protekcionista intézkedése ellenére, – tovább működik, a globalizálódás új kihívásainak megfelelően, új szabályokkal kiegészülve, tovább fejlődik. Ha a kocsink kereke, amelyikkel sikeres és nehéz utat tettünk meg, kipukkad, akkor nem az a megoldás, hogy visszatérünk a lovas kocsihoz, hanem kereket cserélünk, vagy a kreatívabbak kitalálják a belső nélküli, nem, vagy ritkábban kipukkadó kereket. A globalizáció nem fordítható vissza, a források és javak szűkülő világában az emberiség nem mondhat le a komparatív előnyökről. Ha lehet, ez fokozottan igaz az energetikára, akár annak eszközrendszeréről, akár az energiahordozókról essék szó. „Az EU egyelőre tehetetlenül szemléli, amint a tagországai nemzetállami reflexektől vezérelve múlt századi módszerekkel igyekeznek kezelni a történelem első globális gazdasági válságát….Jó lenne, ha az uniós országok a nehéz időkben a megoldás keresésekor…nem a bezárkózást, a gazdasági protekcionizmust és a demagógiát választanák.”– írja a mérsékelten konzervatív Figyelő (6).

2. Az elmúlt hónapok eseményeinek sokan, sokféle magyarázatát adták és adják, sajnos elsősorban attól függően, hogy minek a bizonyítékát szeretnék látni az eseményekben. Ez a fajta szubjektivizmus, vélemény pluralizmus teljesen rendben lévő mindaddig, amíg az saját házi használatra szól, a magyarázat objektív helyességének, vagy helytelenségének kockázatát mindenki maga viseli. Ha azonban a hevenyészett magyarázatok közpénzek elköltésének indokául szolgálnak, akkor elvárt, hogy az a lehetőségekhez képest ne prekoncepciókon, hanem a valóság szakszerű elemzésén és értékelésén nyugodjék, ellenkező eset a szakmát és a szakmai állításokat hitelteleníti el, remélve, hogy még van mit. Van az eseményeknek egy kevésbé attraktív, de talán a valóságot jobban leíró magyarázata, amire mérnökként is érdemes (volna) odafigyelnünk. A fejünkre nőtt világunkban a gazdasági és pénzügyi folyamatok olyan bonyolulttá váltak, hogy az alkalmazott modellek, köztük a közgazdasági kockázatelemző matematikai modellek már nem követik a bonyolult eseményeket, elérték az érvényességi határaikat. Egyébként éppen azok az innovatív technikák, amelyek napjainkig a technikában és a gazdaságban az emberi történelem legnagyobb fejlődését és fellendülését is eredményezték, továbbfejlesztésre szorulnak. Maguk a bankok, és a minősítő intézmények ismerik el, hogy módszereiken, számításaikon túlléptek a valóságos folyamatok. Magában a gazdaság történelemben nem először következik ez be, mondhatni, hogy a kulturális evolúció természetes velejárói, legfeljebb a modellek a fejlődés és a rendszer más és más pontjain mondanak csődöt, ennek megfelelően megjelenési formájuk is különböző, ezért nincs is két azonos krach. Azt gondolom, hogy nem bölcs dolog, még ha divatos és látványos is, hogy ezért a bankárokat, befektetőket, közgazdászokat, politikusokat, matematikusokat, vagy egyszerűen mindenki mást, aki tőlünk eltérő nézeteket vall, kárhoztatni. Hasonlóképpen meddő dolog az emberi önzést, mohóságot, kapzsiságot, stb. hibáztatni, mert hát milyen az a rendszer, amelyik az effektív emberi esendőségekkel, netán gyarlósággal nem számol. De ami a legfontosabb, ez a fajta probléma alapvetően független a hitelintézetek tulajdonviszonyaitól, tehát akár állami tulajdon mellett is bekövetkezett volna (lásd pl. a kis, kevésbé bonyolult, ezért átláthatóbb helyzetet a hazai lakásfinanszírozási problémákkal). A gondolkodásbéli különbségek éppen ezen a ponton ütköznek ki. Van, aki a probléma jelentkezésekor a teljes rendszert akarja elvetni, és van, aki az egyébként sikeres modell hibáit javítja ki. Én adott esetben ennek az utóbbinak jósolok sikert, kétségem csak abban van, hogy leszünk-e elég bölcsek ezt az utat választani. A fejlett világ szerencsére bizonyosan ezt választja. Miközben nálunk új kapitalizmusról és új demokráciáról beszélnek, a kapitalizmust és a demokráciát fogjuk a magunk képére alakítani(!?), bár mi még a régit se tudtuk színvonalasan kiépíteni, addig az Egyesült Államok, vagy az Európai Unió a bevált rendszer továbbfejlesztésén dolgozik.

3. A neokonzervatív államfelfogást Reagan szállóigévé lett mondása jellemzi jól: „Ha mozog, adóztasd meg! Ha még mindig mozog, szabályozd! Ha már nem mozog, támogasd.” Az az érdekes, hogy véleményem szerint már maga a vita tárgya sem stimmel. Miközben egyes kollégáink az amerikai neoliberalista megoldást és annak a világra erőltetését bírálják, addig egyrészt Amerikában a Reagan, az idősebb és ifjabb Bush, neokonzervatív politikát folytattak, hasonlóképpen az Thecher-i és Major-i Nagy-Britannia-hoz, azaz az ottani neokon nekik itthon túl liberális. Ezt a problémát sokszor egy huszárvágással úgy oldják meg, hogy egyszerűen: „neoliberális-neokonzervatív” rendszert hibáztatják. Ebben az esetben vagy a „neo” okoz valamiféle problémát, vagy neomarxisták, ami kétségtelenül újra divatos. Ezzel szemben, ha jobban odafigyelünk a most zajló eseményekre, akkor a történések éppen az említettekkel ellentétes módon zajlanak, nevezetesen az Egyesült Államokban egy neoklasszikus, ún. keyneseniárius, erős állami beavatkozással járó gazdaságpolitika van, míg pl. a konzervatív Merkel vezette Németország (vagy mondhatnánk akár szomszédos Ausztriát is) az ún. német(-osztrák) közgazdasági modellt követi, azaz az állam a nehéz helyzetbe jutott magánvállalkozások megsegítésére mindenki másnál kevésbé avatkozik be. Ami pedig az adófizetők pénzéből történő segítséget illeti, itt most megint ugorjunk át azon az apróságon, hogy a szóban forgó vállalkozások is jelentős adófizetők, a kormányok e segítséget nem ingyen, hanem elsősorban részvényekért, ellenőrzési jogokért stb. adják. Ha most ugyanezek a megsegítésre váró cégek állami tulajdonban volnának, akkor is csak az adófizetők pénzéből lehetne őket megsegíteni, viszont az adófizetők állama semmit nem kapna érte cserébe. Ezzel eljutunk a dolog lényegéhez, amit a kritikusok többsége nagyvonalúan meg sem említ, nevezetesen, hogy a magánvállalatok a magántulajdonosok pénzét veszítik el, míg az állami vállalatok az adófizetők pénzét, a közpénzt. Hasonló a helyzet ha a korrupciót, vagy a politika vállalati gazdálkodásba való nem kívánatos beavatkozását (lásd pl. ahogy a gázár a politika játékszerévé vált), stb. tekintjük, ezek a tapasztalatok szerint mind felerősödnek egy olyan puha tulajdonos kezében, mint az állam. A valóság tehát éppen a fordítottja, mint azt a MEK állásfoglalása írja.

4. Szó esik az idézett szövegben az államról és az „…állami szerepvállalásról…”. Most ugorjunk át azon az érdekes kérdésen, hogy milyen államról beszélünk. Nyilván a ruandai, a magyar, vagy az amerikai állam nagyon nem egyforma, a kormányokról nem is beszélve. Az általam vitatott cikk megjegyzi, hogy bár „…a gázszállítás magánjogi szerződései ugyan cégek…között köttettek, de a csapelzárás és az újranyitás minden következményében az érintett államok vezetőinek kell eljárnia és megegyeznie.” A szerző ezzel arra utal, hogy minek akkor magánvállalkozás. Néhány alapvető dolog azonban itt is kimaradt a dolgok logikájából. Ellenérvként a magántőkét, és annak a gazdasági folyamatokba való bevonásának szükségességét, a racionális gazdálkodást, mint triviális indokokat már nem is említem. Azonban az állam számos feladata között szerepel a jogbiztonság, a piac zavartalan működésének, stb. feltételeinek biztosítása, a magáncégek ugyanis nem rendelkeznek magánhadsereggel, nincs bíróságuk, stb., részben, mert ezek az államszervezet részei, amit többek között az ő adóikból tartanak fent, stb., egyébként pedig ha „csapelzárást” állami cég szenvedi el, akkor az állam, vagy annak végrehajtó szerve, a kormány ugyanezt az eljárást folytatná, a jogegyenlőség elve alapján pedig hasonlóképpen járnának el a bíróságok. Az állam egyébként két kulcsponton tud beavatkozni az energiapolitikai folyamatokba. Az egyik a tulajdonviszonyok, a másik a szabályozás. Nézzük először a tulajdonviszonyokat. E területen éles elvi különbségek vannak, ami talán azért furcsa, mert a rendszerváltozás óta eltelt húsz év tapasztalatainak elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy ebben a kérdésben legalább a tanulságokat levonhassuk. Vannak, akik az energetika stratégiai jelentőségére hivatkozva a túlnyomó állami tulajdonlást tartják üdvözítő megoldásnak, mások ezzel szemben ezt több szempontból életidegen, gyakorlatellenes, rövidlátó szempontnak tartják. Kétségtelen, hogy mind a történelmi példák, mind prosperáló gazdaságai (Egyesült Államok, Németország, stb.) privatizált energetikával működnek. A múlt század kilencvenes éveinek közepén történt magyar energetikai privatizáció egyrészt nem szabad akaratból, hanem – részben az előző rendszertől örökölt helyzet alapján – gazdasági kényszerűségből történt, másrészt kétségtelenül sok hibával és visszássággal bonyolították le. Itt rögtön felmerül persze a kérdés, ha még az adás-vételt sem tudtuk megfelelő színvonalon lebonyolítani, akkor vajon miképpen tudnánk ugyanezt a vagyont színvonalasan működtetni, fejleszteni, ami nyilvánvalóan még nagyobb felkészültséget kíván meg. Hogy időnként a szabályozás, vagy a szabályok betartatásának feladatai is meghaladják a felkészültségünket, arra sajnos számtalan gyakorlati példát látunk. Ha pragmatikusan szemléljük a helyzetet, akkor nem sok pozitívumot találunk azokban a magyar energetikai társaságokban, amelyek részben, vagy egészében magyar állami tulajdonban maradtak. Ha túllépünk azon a többnyire csak rosszul megválaszolható kérdésen, hogy ki, vagy mi a magyar és részben a MOL-t is annak, vagy némileg árnyaltabban: „magyar döntéshozatali központúnak” tekintjük, akkor, mint emlékszünk, parlamenti segítséggel sikerült a MOL-nak az OMV általi ellenséges felvásárlását megakadályozni. Az OMV 32.000,- Ft-ot kínált részvényenként, majd amikor a felvásárlás az említett okokból meghiúsult, a MOL részvények árfolyama rövidesen 18.000,- Ft alá esett, e sorok írásakor pedig 10.000,- Ft alatt van. Ha figyelembe vesszük a MOL kapitalizációját, akkor az, hogy a MOL menedzsmentje a helyén maradhasson, kb. 1000 Mrd Ft-os nagyságrendbe került. Akadémikus kérdés, hogy miképpen alakultak volna az árfolyamok, ha az OMV ajánlatát elfogadják, de legfőképpen ha tárgyalunk egy mindkét fél számára előnyös megoldásról. De azért a történteken érdemes elgondolkodni, hogy vajon végül is a MOL részvénytulajdonosok, vagy a magyar állam jó üzletet csináltak-e? Az MVM és társaságai felől sem jönnek manapság túl jó hírek, egymást követik a leváltások, újabb és újabb csontvázak hullnak ki a szekrényekből, és mindannyian tudjuk, hogy még nem értünk a dolgok végére. Ami a fejlesztések műszaki, gazdasági megalapozottságát illeti, gondoljunk a miskolci, tatabányai, vagy az Észak-budai fűtőerőművek kálváriájára. Az állami tulajdonú cég pénzén megépültek, majd valamilyen okból egyszer csak eladták, vagy eladják őket, stb. A rendszerváltozás óta eltelt két évtized, és vajon mi az a plusz, amit az MVM fel tud mutatni, amivel igazolni lehet, hogy valóban érdemes kizárólagos állami tulajdonban tartani? Nem jobb a helyzet, ha a hazai távfűtésben elvesztegetett évtizedeket nézzük. A négyötöd részben köztulajdonban lévő távhő, – tisztelet a néhány kivételnek, – leverekedte magát európai utolsóvá. Az egyedi mérés és szabályozás jó ha a felhasználok egyötödénél van, majd ugyan úgy folyik a pazarlás, mint 20…30 évvel ezelőtt. Az egyetlen valamire való siker a közvetlen tüzelés helyetti kogeneráció szélesebb körű elterjedése, de azt is – megint csak egy-két kivételtől eltekintve, – a magánbefektetők valósították meg.

Friss hír, hogy az OMV a MOL-ban lévő 21,2%-os részvénypakettjét eladta a nyugat-szibériai Szurgutnyeftyegaznak. Hírek szerint az oroszok a pillanatnyi tőzsdei árfolyam közel dupláját, több mint 19 000,- Ft-ot fizettek a részvényenként, és az április 23-i közgyűlésen pedig már szavazati joggal jelennek meg. Az OMV elégedett, jó üzletet csinált, míg a MOL-nak már az is sokba került, hogy oda jutott, ahol a part szakad. Az első hazai visszhangok sajnos a szokásosak, több közlemény a Nemzetbiztonsági Hivatalt hibáztatja, de azt a kérdést még nálunk nem tette fel senki, hogy vajon a MOL menedzsmentje mostanáig miben bízott. Abban, hogy a kapitalizáció alapján nagyságrendileg 700 Mrd Ft-os részvénycsomagot az OMV, kirekesztve a cég irányításából otthon őrizgeti és várja az osztalékot? A MOL menedzsmentje most csodálkozik, ráadásul nem túl barátságosan nyilatkozik az új tulajdonosról, ami véleményem szerint önmagában is furcsa és szerencsétlen, miközben pedig a MOL részvények tőzsdei árfolyama emelkedik. A piac ugyanis úgy ítéli meg a dolgot, hogy a MOL értéke nőtt, miközben itthon a régi reflexek működnek, a politika és a szakma egyaránt fanyalog, nem is gondolnak arra, hogy valamit megint nagyon elrontottak, és nagyon időszerű volna a gondolkodást más pályára állítani. Pedig ez a legújabb fejlemény még a diadalittasan lezárt OMV ütközetet is új megvilágításba kellene, hogy helyezze. Ami az egészen közeli jövőben ésszerűen várható, az az, hogy az oroszok könnyedén megszerzik a 25 % + 1 szavazatot, és helyet kérnek az igazgatóságban. Ismert, hogy a MOL részvények 45,3 %-a van „MOL baráti” kezekben, részben ezt nehezményezte az OMV, így sokan a jelenlegi menedzsment kirobbanthatatlanságában bíznak. Ők megint a változatlanságra tesznek, nem számolnak a világ meglehetősen gyors forgandóságában, pl. abban, hogy nemrégen éppen a MOL menedzsment egyik tagja adott el kritikus helyzetben MOL részvényeket, vagy hogy a részvények 33,5 %-a a menedzsmenttel „nem szövetséges”, hanem hazai és külföldi befektetők kezében van, és így tovább. Azt gondolom, hogy az indulatok helyett meg kellene tanulnunk azt, amit a piacgazdaságról valóban tudni illik, és valahogy ezen a vonalon képviselni az érdekeinket, nem pedig a már korábban szintén csődöt mondott „államosítási” megoldáshoz való reménytelen visszatérést szorgalmazni. Ez az eseménysor alkalmas volna, hogy az eddig követett hazai logikánkat józanul átgondoljuk, az első jelek azonban nem ebbe az irányra mutatnak. Azok az írások, melyekkel éppen e cikkben vitatkozok, azok sem azt tükrözik vissza, hogy a gondolkodásunk frissebbé válna. Pedig az erőnk kevéske (ha jól számolom csak a Szurgutnak kétszer annyi a befektetésre váró likvid eszköze, mint a MOL teljes kapitalizációja, és hol van még a többi lehetséges, akár csak szakmai, befektető), csak a helyes és reális gondolkodásban bízhatnánk.

5. Az említett MÚ cikk megállapítja, hogy a primer energia felhasználásban a gáz aránya 41,3 %, földgázfelhasználásunk tehát „túlsúlyos”. Ebből azután levezetésre kerül a paksi bővítés, a mátrai új blokk stb., valamint, hogy „az energetikusok feladata a gázfelhasználás csökkentése”. (Vajon a MOL-nál és a gázszolgáltatóknál nincsenek energetikusok? Az ottani energetikusainak is a gázfelhasználás csökkentése a feladata, és ha jól dolgoznak, akkor megszűnik a gáz üzletág, esetleg az egész cég? Akkor miért áldoztuk be azt a korábban említett 1000 Mrd Ft nagyságrendű összeget a MOL menedzsmentjének megmentésére?). Nagy valószínűséggel a földgázfelhasználásunkkal kapcsolatos megállapításokban egyébként sok igazság van, sőt ezek egy része már közhelyesnek mondható. Csak hát ez a felvetés ilyen formában nem túl meggyőző. Ha az alkalmazott blikkfangos kifejezést vesszük, akkor mondjuk az egészségügyben alkalmazott „túlsúlyos” jelző mögött nem valamiféle szubjektív megítélés rejtőzik, hanem számos paraméter függvényében, a megbetegedési és halálozási adatok millióinak matematikai statisztikai feldolgozása és kockázat elemzése, vagyis a túlsúlyt az orvoslásban sem a szomszédok testsúlyához hasonlítják és minősítik. Valahogy így kellene megalapozni azt is, hogy az említett 41,3 % túlsúlyosnak számít-e, vagy sem. A baj csak az, hogy ilyen elemzések, számítások, vagy akár csak hivatkozások hiányoznak, az egész logikai okfejtés egy egyszerű osztáson alapul, meg azon a szubjektív értékítéleten, hogy „…beszerzése egyre kockázatosabb és egyre inkább politikai kérdés, elég utalni a gázcsapelzárás immár ismétlődő veszélyére, a Nabucco és a Déli-áramlat gázvezetékek politikai vitáira.” A kockázatnak nincs mérőszáma? De bizony van, mert hogy a mérnök már régóta kockázatokban gondolkodik. Vajon a kockázat és a kockázatcsökkentő költségek nincsenek éppen egymással fordított arányban? De bizony igen. Ahhoz tehát, hogy a megoldást optimáljuk, hogy a maradó kockázat és az elviselhető költségek optimálás munkapontját megtaláljuk, sokkal több kell, sokkal mélyebbre kell(ene) ásni. Viszont se említés, se hivatkozás valamiféle ennél azért alaposabb elemzésre, a politikusok pedig hozzanak ennek alapján döntést nagyságrendileg 2500 Mrd Ft, zömében közpénz elköltéséről. Valahol itt jön össze a politika felügyelte állami tulajdon, és a mérnöki vágyak szövetsége, mert hogy ilyen alapozásra egy felelős döntés nem hozható, ill. egy professzionális befektető nem ad pénzt. Nem hasonlít ez a jelenség, ez a probléma megközelítés a másodlagos jelzálogkölcsönök, a rossz hitelek és befektetések ominózus problémáihoz? De bizony nagyon is, mert ez a gazdasági válság éppen úgy bekövetkezhetett volna a projektfinanszírozás bármelyik ágában, akár az erőműépítésben is, vagyis minden jövőbeli bevételekre épített finanszírozásnál, ahol a volumen elég megrendítően nagy méretű, és a kockázatelemzés, és a portfolió kialakítás nem megfelelő. Ha pl. az ipari termelés drasztikusan visszaesik, ha gyárakat zárnak be, ha az erre a fogyasztásra hitelből felépített energetikai rendszerek részben feleslegessé válnak, ha nem tudják a tőketerheket fizetni, ha a bankok ennek következtében nem tudnak újabb projektekhez, vagy a termelés finanszírozásához hiteleket adni, stb. A mérnök az épületeket, a hidakat, na és persze az atomerőműveket régóta kockázatra, vagy másképpen egy elvárt, sőt számszerűen megadott biztonságra tervezi. Vajon nem elvárt, hogy létesítési javaslatainkat is „tudományosabban” megalapozzuk, mielőtt a már előre megrágott verdiktet a politikusok kezébe adjuk? Vagy mondjuk ki, hogy ez a számítás túlmutat a felkészültségünkön, de alapozó vizsgálatok nélkül, egy osztásból levezetni az erőműépítés szükségességét, lássuk be még egy cikk esetében is komikus.

6. Talán még egy adalék a szakmai együttműködés jelenlegi hazai kultúrájáról. A MEK állásfoglalás anélkül született, hogy a mérnöki civilszervezetek megvitatták volna, bár e szervezetek vezetői írták alá, de a szakmai társaságaikban nem tartották szükségesnek megvitatni. A másik említett cikk már egy hónappal korábban megjelent a kb. 20 000 példányban kiadott Mérnök Újságban, mielőtt az MTA Energetikai Bizottságának témával foglalkozó albizottsága megvitatását naprendre tűzte. Egy szűk és rátarti szakma működése nem pont fordítva volna logikus? Nem először kellene a dolgokat szakmai körben megvitatni, majd az eredményt, esetleg a különvéleményekkel együtt közzé tenni? Egyáltalán, miért mondanak le éppen azok, akikre ügyeink intézését bíztuk, a szakmai közösségek működéséről és működtetéséről? Vagy megválasztásukkor arra kaptak volna mandátumot, hogy a jövőben szakmai kérdésekben helyettünk, nélkülünk és nevünkben, véleményünket nem is kérdezve és ismerve nyilatkozzanak? (Egyébként ez idézi a neokon felfogást.)

A felsorolás persze még hosszan folytatható volna, de talán mondanivalóm illusztrálására elég ennyi. Itt tehát nem a konkrét döntésekről, Paksról, Mátráról, stb. van szó, azok akár jók is lehetnek, hanem a véleményem szerint tarthatatlan gondolkodásmódunkra kívántam a figyelmet felhívni. Az a véleményem, hogy állásfoglalásaink, döntéseink mindinkább doktrinerek, és ezen persze nem segít, ha írásunkban időről-időre megemlítjük a rendszerszemléletet. Gondolkodásunkat inkább a politikai marketing, sem mint az alapos és tárgyilagos, legfőképpen (poszt)modern mérnöki gondolkodás jellemzi. A prekoncepciókhoz keressük az érveket, nem az érvek elemzése alapján születnek racionális, és/vagy bölcs koncepciók. Energetikusok agitálnak a gázáremelés ellen, majd amikor az olcsó gázt pazarolják, hirdetjük, természetesen reménytelenül, az energiatakarékosságot. Most – amikor az utolsók között vagyunk az épületek fajlagos energiafogyasztása téren – mindenki az épületenergetikáról papol, de húsz-harminc éve, amikor a mérést, szabályozást be kellett volna vezetni, akkor hallgatott. Persze lehet ezt így is csinálni, csak akkor ne panaszkodjunk, mert – bármilyen nehéz is ezt beismerni, – mi mérnökök, energetikusok is részesei, sőt okozóivá váltunk annak, amire olyan hevesen és önfeledten panaszkodunk. Szeretnénk olyan színvonalon élni, mint a Nyugat, de anélkül, hogy az ajándékba kapott szabadság és felelősségvállalás lehetőségével élni tudnánk. Így egyszerűen kikopunk a már régen másképpen, progresszívebben gondolkodó világból. Nehéz lesz pozitív változást elérni, talán majd a fiataloknak sikerül, ha még nem rontottuk el teljesen őket.

Hivatkozások:
(1) Dezső Gy.: A mérnökségről másképp, (Magyar Energetika 2004/3, ill. Mérnök Újság 2004/6, www.mernokujsag.hu )
(2) A felsőoktatás minőségének összehasonlító rangsorára, különböző szempontok alapján, időről-időre, szerte a világon számtalan vizsgálat történik. Néhány cím ezek közül, amelyeken azután ki-ki elmélyülhet a sokak számára kijózanító részletekben: ed.sjtu.edu.cn/ranking.htm (a 2007. évi rangsorban nincs magyar egyetem az első 500 között), www.webometrics.info (e szerint a 2009. januári rangsorban első a Massachusetts Institute of Technology, az első 23 helyezet amerikai, az első nem egyesült államokbeli a 24. helyezet University of Toronto, az első 40 közül csak négy nem USA-beli, az első európai a 28. University of Cambridge, majd a 40. Swiss Federal Institute of Technology ETH Zurich, az első magyar a 307. Műegyetem, míg a hazai műszaki felsőoktatásban jelentős másik egyetem, a Miskolci Egyetem az 1323.), www.qsnetwork.com/home (magyar egyetem nincs az első 600 között, a műszaki egyetemek között a budapesti Műegyetem nincs az első 300 között), www.excellenceranking.org/eusid/EUSID (ez utóbbi csak a nyugat-európai egyetemeket rangsorolja), stb.
(3) Lásd A tudomány, a hit és a kamaránk (Mérnök Újság, 2008/4. szám, www.mernokujsag.hu )
(4) Lásd például az MTA Filozófia Kutatóintézetének Recepció és kreativitás című kutatásait (A kreativitás mintázatai, A honi Kopernikusz-recepciótól a magyar Nobel-díjakig, Teremtő befogadás, stb., Áron Kiadó, Budapest, 2004.)
(5) Palló Gábor (MTA Filozófiai Kutatóintézet): Zsenialítás és korszellem (Áron Kiadó, Budapest, 2004.). Itt elsősorban a középiskolai tanulmányokról esik szó, hiszen a magyar Nobel-díjasok felsőfokú tanulmányait többségükben nem is itthon végezték. „Kármán a Trefort utcai iskolát, édesapja büszkeségét, szintén a legnagyobb elismeréssel emlegette. Ugyanezt egy későbbi generáció, Telleré és Kürtié már vaskalaposnak, az eredetiséget rosszul toleráló iskolának tartotta. Polányi nem igen vesztegetett szót egykori iskolájára. Szilárd sem talált semmi pozitívumot a VI. kerületi Főreál természettudományos oktatásában, és Tisza sem sokat a Werbőczyében. Szent-Györgyi sokáig nem szerette a Lónyai utcai református gimnáziumot. Hevesy hamar magántanuló lett a piaristáknál, tanárai aligha ösztönözték valamire.” Sok tehát bennünk a megszépítő, téves emlék.
(6) Figyelő: Szerkesztőségi cikk, 2009/7.

Dr. Dezső György