Állam, kamara, tervezők

Azt hiszem, elölről kéne kezdeni az egészet. Legelőbb is meg kéne határozni, mit értünk épülettervezésen (direkt nem használom az építészet kifejezést, mert…), és hogy az mire való? Szerintem annak csak egy része az engedélyeztetés, és egy másik a kiviteli tervek készítése – mostanában csak az engedélyezéséről, az épület megépítésének előkészületéről, azaz a majdani kivitelezés meg nem akadályozásáról beszélünk!
Először azt kéne tisztáznunk, miért van egyáltalán engedélyezésre szükség. Annyira megszoktuk már, hogy ez a kérdés általában föl sem merül. Például volt olyan idő, mikor az építési engedély arról szólt, a hűbérúr megengedte, hogy a hűbéres jobbágyportákat létesíthessen. Később – a múlt század elején – az építési engedély már terveket is tartalmazott – helyszínrajzot, utcai és oldalkerti homlokzatot, metszetet. Majd még később egyre több és több információt. Ennek oka (a bürokrácia sajátosságán fölül) az a hit, hogy mindent szabályozni kell, mert különben baj lesz…

De mit is kell szabályozni?
– Azt, hogy a természetes vagy legalábbis meglevő állapotok megváltoztatása után ne sérüljenek a szomszédok jogai (pl. benapozás). Ne sérüljenek a közösség jogai (utcakép), és ne sérüljenek a „természet” jogai (pl. környezetszennyezés).
– Ezen fölül kell – mert a szokás és a társadalomba szerveződés értelme ezt kívánja – valamilyen fogyasztóvédelem is, ami a laikus építtetőket/vásárlókat védi (illetve, ha tovább megyünk, a piacot…).
Ezeket jelenleg a bürokrácia és a kamara együttes üzemeltetésével próbálja elérni az állam („természetesen” az eredeti célokon jóval túlterjeszkedve). A bürokrácia – ami azért maga az állam – főleg a „fogyasztóvédelem” terén megállíthatatlan, mert ahelyett, hogy csak a közvetlen veszélyhelyzeteket venné vizsgálat alá (pl. tartószerkezeti megfelelőség), azt is meg kívánja határozni, mekkora legyen egy hálószoba. (Volt olyan ügyfelem, aki szerint a hálószoba kicsi, sötét és büdös kell, hogy legyen az épülő házában, de ez az ember nem egy „pszichológiai eset” volt. És hát miért ne alhatna ilyen szobában, ha ez az igénye?)
Kérdés: vajon tartható-e – és mikor, milyen épületek tekintetében – a jelenlegi népboldogító hatósági fölfogás? És a népboldogítás határa meddig ér?
Ugyanennek a védelemnek a jegyében fogant a tervezési jogosultság intézménye. Ezt eredetileg a kamarának adta ki az állam (így mégiscsak kevéssé zsenánt, ha valami gikszer megesik). Mára azonban már nem a kamara dönt (lehet, szerencsére), hanem az állami rendelek. A kamara csak nyilvántart. Van – pontosabban lenne/lehetne – másik szerepe is. Meghatározhatna minimumkövetelményeket, mintákat, etikát. Tulajdonképpen minőséget biztosíthatna – a továbbiakban, mint minőségbiztosítást említem –, de ahhoz sok minden kell. Legfőképp annak meghatározása, mi célból is van egyáltalán ez az egész, engedélyestül, kamarástul, emberestül, életestül. Utóbbinál azt értem, hogy nem a pillanatban, hanem egy belátható, de hosszabb időtávlatban kell gondolkodni. (Ezt annak, aki épületeket – és nem díszletet – tervez, nem tudni és nem így gyakorolni igen nagy hiba!)

Abban, hogy az állam eláll attól, hogy mindent meghatározzon, nemigen hiszem. De mit lehet, kellene tenni?
Szerintem azt kellene „reklámoznunk” hogy:
– a tervezés nem azonos az engedélyeztetéssel és az engedélyezés nem azonos a kivitelezéssel,
– az engedélyezést és a kivitelezést közérthető módon szét kell választani,
– a jelenlegi engedélyezés (egyszerűsített bejelentés) nem biztosítja, vagy nem biztosítja teljes körűen a szomszédjogokat, a közösségi és környezetvédelmi jogokat,
– a jelenlegi engedélyeztetés nem ad megfelelő fogyasztóvédelmet, viszont indokolatlan korlátok közé szorítja az építtetői elképzeléseket,
– a jelenlegi hatósági eljárások során sokszor a döntés megalapozásához szükségtelen adatok közlését kérik,
– szét kellene választani azokat az épületeket, ahol magánszemély a beruházó, és magánerőből, magánhasználatra készül az épület, és azokat, melyek nem ilyenek. Utóbbiaknál lehessen csak az államnak kvázi fogyasztóvédőként föllépnie, az előbbieknél csak minimális körben (pl. szerkezeti biztonság),
– a mostani szabályozás helyett, ami egyben túl- és alulszabályoz, egy új szabályozás kell,
– eddig lenne a hatósági oldal az építési engedélyezésig bezárólag.

A kamara mellett kellene egy új minőségbiztosítási rendszer, ami nem a jogosultságot, hanem a hozzáértést garantálná – ez egy önkéntes egyesülés lehetne

A kivitelezéssel kapcsolatos előírások és az építésfelügyelet e körüli ténykedése tudtommal már megszokottá vált, és nagy botrányokat nemigen produkál, így az itteni előírásoknál csak a taxatíve meghatározott tervi tartalmat váltanám ajánlottra. Nem tudom azonban (többek közt), hogyan lehetne kezelni a tervtől való olyan eltéréseket, melyek nem engedélykötelesek, de sokszor kiherélnek egy egész tervet/épületet…

Magam az erőszakban nem hiszek, így nem pártolom a kötelezően előírt művezetést és a tervezői egyetértést sem (bár néha jól esne). Attól tartok, ez csak látszatmegoldás, hiszen már a második aláírás megtagadás után híre menne, hogy „az olyan, hogy nem érdemes kezdeni vele, mert engem is hogy átvert”… És itt kezdődik egy igaz, vagy igaznak vélt, esetleg egy hazug állítás, amiből kiderül, hogy a tervező volt az oka mindennek (reklám = sokszori ismétlés = igazság). Vagyis marad a sziszifuszi munka… vagy marad minden a régiben?