Az épületgépész jogosultsági rendszer átalakításának szükségessége

Változások a felsőoktatásban

Az elmúlt évszázad közepén a minősítés követelményeinek könnyű volt eleget tenni: az épületgépész mérnök a BME gépészmérnöki karán végzett, az ő tudása és végzettsége jelentette azt a mérnöki tudást, mely a tevékenység végzéséhez a jogosultság követelményét is meghatározta. Az épületgépész szakterület képzési szerkezete egyszerű volt: szakmunkás, technikus és mérnök. Nem volt kérdéses egyik szint feladatköre sem a gyakorlatban.

Miközben a szakma fejlődése következtében tartalmában és a mindennapi követelmények szintjén is jelentősen megváltozott, sokszínűbb lett, egyre bonyolultabb és összetettebb rendszerek születtek, stb., a képzés szerkezete is átalakult. Az átalakulás elsősorban nem az előbb említett szakmai követelmények változása miatt történt, hanem az oktatás saját fejlődése következményeként megváltozott a képzési szerkezet. Létrejöttek a szakközépiskolák, felsőfokú technikumok, a főiskolák, a felsőfokú szakképzés, majd a Bolognai Folyamatnak megfelelően a felsőfokú oktatásban az alap és mesterképzés. Ezekhez a változásokhoz a kamara minősítői igyekeztek alkalmazkodni, de mindezideig nem történt meg az átalakult körülményekhez igazodó jogosultsági rendszer működtetésének kidolgozása.

A probléma azonban nem az, hogy a jelenleg működő rendszer alapjaiban nem felel meg a jelenlegi helyzetnek, hanem az, hogy e rendszer hibái a szakterület mérnöki képzésére is visszahatnak és bizonytalanságot teremtenek. Ez a helyzet abból a megválaszolatlan elvi kérdésből adódik, hogy a kamara a végzettségre adja a jogosultságot, vagy a kamarának a szakmai területek elvégzendő feladataira való alkalmasságra kell jogosultságot adni. Vagyis az a kérdés, hogy pl. tervezni az tervezzen, akinek valamiféle végzettsége és gyakorlata van, vagy az, aki megszerezte azokat az ismereteket és gyakorlatot, melyek alapján az ellátandó feladat (ebben a példában a tervezés) elvégzésére alkalmas. A kérdésfelvetés az első ránézésre talán nem is érthető, hiszen nagyon sokunkban az a kényszerképzet él/élt, hogy az oktatásban elsajátítható ismeret és a megszerzett végzettség az egymással nagyon szoros összefüggésben van. (Ha valaki a BME-n épületgépész diplomát szerzett, akkor az ő ismeretei az épületgépész mérnöki tevékenységhez egyértelműen köthető volt.) Ez azonban ma már egyáltalán nincs így.

Az épületgépész szakmai, de minden mérnöki végzettségek a jelenlegi rendszerben a korábbi évekhez képest jelentősen megváltoztak. A változást lényegében az jelenti, hogy miközben a régi rendszer teljesen megszűnt, új szakok alapítására került sor, melynek elfogadását és indítását a Magyar Akkreditációs Bizottság engedélyezte. A szakok alapítása minden szakterület számára létfontosságú volt, ezért nagyon sok igény merült fel, de ezek megvalósítására nem volt lehetőség az alapszok számának erős korlátozása miatt. Így az épületgépészet is a gépészmérnöki alapszakon szakirányként jött létre. Az alapszakon belül az épületgépész szakirány, bár az érintettek együttműködésében került kidolgozásra, a gyakorlatban mégis eltérő tartalommal működik az egyes oktatási intézményekben. A jelenlegi rendszerben a szakirányok indítása egyetemi hatáskörben történhet, így valamennyi alapszakon lehetnek épületgépészeti szakirányt indítani. Nyilván ez erős túlzás, de ha építész, vagy energetikus alapszakokon létesítenének épületgépész szakirányt (ez minden további nélkül lehetséges), akkor még tartalmilag sem sok kifogásolni való lehetne, csupán az, hogy korábban ilyen nem volt, és csak gépészmérnöki szakon belül volt ilyen szakirány. Jelenleg a gépészmérnöki alapszakokon van épületgépészeti szakirány a BME-n, a DE-n és a PE-n.

Hasonló a helyzet a mesterképzésnél is. Elsőként a BME Gépészmérnöki Kara által konzorciumban alapított Gépészmérnöki Mesterszak került kidolgozásra (2006/9/XV/3 sz. MAB határozat a BME Gépész mesterszak alapítása, majd 2007/8/XII/1/16 indítás). Ennek keretében az akkreditációs anyagban megnevezésre és kimunkálásra került épületgépészet szakirány. A szakma törekvése, hogy önálló szakként jöjjön létre épületgépészet szak, első körben nem látszott realitásnak, ezért a SZIE, DE és PE konzorciumban megalapította a Létesítménymérnöki Mesterszakot (2006/9/XV/4 sz. MAB határozat a SZIE létesítménymérnök mesterszak létesítése és 2007/7/XIV/1/18 Debreceni Egyetem létesítménymérnöki mesterképzési szak indítása, valamint 2008/9/X/40. SzIE létesítménymérnök mesterszak indítás). Az indítékot tehát az adta, hogy ha a gépészmérnöki szakon nincs lehetőség az épületgépészet önálló szakként való oktatására, akkor az épületgépészetet a szakmai tartalmában és a nevében is megjelenő épület felé kell eltolni (számos országban az építészethez kapcsolódóan, építész karon oktatják) és ilyen tartalommal bővítve kell megpróbálni önállóan megjeleníteni. A létesítménymérnöki mesterszak létrehozásának egy másik indítéka volt az épületgépészet konzervatív tartalmi létének lazítása: a hagyományos épületgépészeti rendszerek jelentősen bővültek az új energiaforrások befogadásával, a kényelmi igények gyarapodásával a wellnes és fürdőkultúra rendszereivel, és ezek a kérdések a hagyományos épületgépészeti rendszerekhez kapcsolódóan egy létesítményen belül, annak egységében kezelendők, üzemeltetendők. Így a létesítménymérnöki mesterszakon a bővült tartalom is megkövetelte a szakirányok kialakítását és az épületgépész szakirányon kívül épületenergetikai, létesítményüzemeltető, valamint tűzvédelmi szakirányt hoztunk létre.

Ilyen formán jelenleg épületgépészeti szakirány mesterszakon a BME-n a gépészmérnöki mesterszakon, az épületgépészeti és gépészeti eljárástechnikai mesterszakon (2007/8/XII/1/17 sz. MAB határozat a BME épületgépészeti és eljárástechnikai gépészmérnök mesterszak létesítése, majd 2008/7/XII/1/5 épületgépészeti és eljárástechnikai gépészmérnök – komfort épületgépészeti, eljárástechnikai gépész, környezettechnológiai, épületgépészeti technológiai szakirányok – mesterszak indítás), és a SZIE-n a létesítménymérnöki mesterszakon szerezhető. Az alapszakoknál leírtakhoz hasolóan más mesterszakokon is lehet épületgépészeti szakirányt indítani, és ha csak a gépészmérnöki karokat nézzük erre akár a Miskolci Egyetemen, akár az Óbudai Egyetemen van lehetőség (és még más szakokon is, más egyetemeken is). A felsőoktatás kialakult oktatási változásainak az épületgépészetet érintő bemutatása talán első olvasatra nem is olyan könnyen látható át egy kívül álló számára, de talán egyszerűsíti az áttekintés az ábra, melyben az Épületgépészeti szakirány mesterszakon való megszerzésének összefüggéseit igyekeztem összefoglalni. Az ábrából látható, hogy mesterszakon legalább 6 különböző végzettségű helyről léphetnek be hallgatók, akik között természetes módon jelenős ismeretanyag különbség van. A szakok KKK-ja (Képesítési és Kimeneti Követelményei) dokumentum ugyan a belépés kiegyenlítésére különböző kredit-pótlásokat ír elő, de azért azt világosan kell látni, hogy ennek ellenére szemléletmódban, de még ismeretanyagban is jócskán marad eltérés a különböző helyről belépő hallgatók ismerete között, melyet a végzésig (ami 2 év) sem fog nyomtalanul eltűnni. Ez pedig a gyakorlatban azt jelenti, hogy azonos végzettséghez nagyon eltérő ismeretanyagú tudás tartozik.

A jogosultság és problémái

A jogosultságok megítélésének a feladata tehát nagyon megváltozott és nagyon bonyolulttá vált. Az az eredeti helyzet, amikor is a végzettség, illetve az ehhez rendelhető ismeretanyag alapján állást lehetett foglalni a jogosultság megadásáról ma már nem tartható fenn. A megoldás elsőként a jogszabályi kötöttségekkel összhangban kell keresni, mert a jogszabályi változás (ha erre egyáltalán van szükség) időigénye túllép az egyébként is késésben levő probléma megengedett határán. A jelenlegi szabályozás szerint a jogosultság a szakirányú végzettség és a gyakorlat alapján ítélhető meg (104/2006. (IV. 28.) Korm. rendelet a településtervezési és az építészeti-műszaki tervezési, valamint az építésügyi műszaki szakértői jogosultság szabályairól, valamint 192/2009. (IX. 15.) Korm. rendelet az egyes építésügyi szakmagyakorlási tevékenységekről). Fontos azonban érzékelni, hogy a szabályozás szerinti szakirány megnevezés, nem pontosan azonos a felsőoktatási szakok szakirányával, ezért ennek értelmezése is egy fontos kérdés. Az épületgépész szakma előnyére válna, belterjes gondolkodását kiterjeszthetné például, ha más mérnöki szakokról is, az épületgépészet követelményét elsajátítva jogosultságot kaphatnának és végezhetnének ilyen tevékenységet. Az ilyen mérnökök adott esetben sokkal értékesebbek is lehetnek és a szakterület frissítését jelenthetnék. Az előzőekben leírtak egyértelművé teszik, hogy még a nevében azonos szakirányi végzettség esetén is nagyon nagy bizonytalansággal lehet helyes dönteni a jogosultsággal kapcsolatban. Ma ugyanazon végzettségek ismeretanyaga tartalmilag és még szemléletében is annyira eltérő, hogy például a jogosultságok megítélésében a mérlegelés gyakran személyes döntést jelenthet, ami mindenképpen elkerülendő.

A megoldást az jelentheti, ha a jelentkező tudását vetjük össze a jogosultság követelményével. Ez volna a legcélszerűbb: a tevékenység végzéséhez a mérnöknek vizsgát kell tennie (van ilyen ország, ahol ez így van). Persze ebben az esetben is meg kellene határozni a tevékenység végzéséhez szükséges tudás ismeretanyagát, és annak módját ahogyan ezt ellenőrizni kívánják. Az épületgépészet ismeretanyaga olyan széleskörű, hogy egy ilyen vizsga több napot vehetne igénybe és ha a követelményrendszer egyértelmű is lenne, az alkalmasság megítélése még a vizsga esetén sem volna egyszerű. Az ilyen vizsgának lényegesen el kellene térnie az egyetemi diplomavédéstől, illetve záróvizsgától, hiszen ott a vizsgázók a tanulmányaikból már tantárgyanként levizsgáztak, ami ebben az esetben nem állna fenn. Az ilyen szakirányú tudást mérő vizsgáknak a realitását ma nem látom, és talán egy kevéssé terhelő eljárás is megfelelő lehet.

Egy másik lehetőség az ismeretanyag vizsgálata: a jogosultság kéréséig a szükséges követelményekhez tartozó ismereteket megszerezte-e a jelölt. A megszerzett ismeretek ellenőrzése nem egyszerű dolog, de nem nehezebb, mint a jogosultsághoz tartozó ismeretek megfogalmazása. Márpedig ez utóbbira mindenféle képen szükség van. Ha pedig a tevékenység ellátásához szükséges ismereteket hasonlítjuk össze a megszerzett ismeretekkel, akkor tudunk a leginkább megfelelő képet kialakítani a jogosultság megítéléséhez. Ez egy sokkal célszerűbb, ésszerűbb mérés, mert ismeretanyagot hasonlítunk össze ismeretanyaggal, szemben a jelenlegi rendszerrel, amikor is végzettséget hasonlítunk össze a tevékenység végzéséhez szükséges ismerettel. Ezért a minősítés leginkább célszerű és megvalósítandó lehetősége, ha ezt a követelményt emeljük be az értékelésbe, vagyis ki kell alakítani az ismeretanyagú jogosultsági követelményrendszert a jelenlegi végzettség, vagy intézményi követelményrendszer helyett. Ennek megvalósításához azonban komoly munka szükséges: meg kell határozni a jogosultságokhoz szükséges ismeretanyagot, és ki kell alakítani a tanulmányok során megszerzett ismeretanyagok azonos mértékű értékelését. Az általam javasolt minősítési rendszer az épületgépészeti jogosultságokhoz három lábon áll:

1. szakirányú végzettség,
2. a szakterületen eltöltött gyakorlati idő,
3. a tanulmányok során szerzett ismeretanyag.

A javasolt ismeretanyagú jogosultsági rendszer formailag csak annyiban különbözik a jelenlegitől, hogy az kiegészül a tanulmányok során szerzett ismeretanyag vizsgálatával is. De ez csak formai azonosság. A javasolt ismeretanyagú jogosultsági követelményrendszer küldetését akkor tudja betölteni, ha az első két szempontot is átgondoljuk és a célokhoz igazítjuk. Erre azért is feltétlen szükség van, mert a jelenlegi rendszer több szempontból rossz és tarthatatlan. Anélkül, hogy a jelenlegi rendszer hibáit részleteznénk, elemeznénk, csak a leglényegesebb észrevételek:

• 104/2006. (IV. 28.) Korm. rendelet a településtervezési és az építészeti-műszaki tervezési, valamint az építésügyi műszaki szakértői jogosultság szabályairól a 3. § (1) A szakmagyakorlási tevékenység engedélyezéséhez, tervezési jogosultság esetén a tervezési szakterületnek megfelelő szakirányú aa) mesterfokozatú képzésben szerzett szakképzettség (korábban egyetemi végzettség), ab) alapképzésben szerzett szakképzettség (korábban főiskolai végzettség); megjelölés szakot jelöl meg és nem az egyetemi szakok szakirányainak megfelelő értelmezés. Ez abból is látszódik, hogy a a jogszabály szerint a jogosítvány megszerzéséhez a 104/2006. (IV. 28.) Korm. rendelet melléklete a 2.1.1. pontban A tevékenységhez szükséges képzettség: … okl. energetikai mérnöki, illetve a Jr. 3. § (8)-(9) bekezdése szerint ezekkel egyenértékű képzettség-et jelöl meg, de az energetikai mérnöki mesterszakon nincs épületgépészeti szakirány,

• a törvény megengedi más szakok részére is jogosítvány megszerzését (8) Ha a végzettséget igazoló oklevélből a szakirány, illetve annak az (1) bekezdés szerinti – a szakmagyakorlási jogosultságot megalapozó – szintje nem állapítható meg, akkor az oklevél szakirányáról a (9) bekezdésben meghatározott, az országos szakmai kamara által működtetett bizottság jogosult szakértőként véleményt nyilvánítani az engedélyezési eljárás során, amelyet a jogosultság megállapításakor a területi kamara kötelezően figyelembe vesz – de ez a mindennapos gyakorlatban nem kerül elfogadásra (pl. Létesítménymérnöki mesterszak Épületgépészeti szakirány),

• ezeknek az értelmezési problémáknak következménye, hogy olyanok is kapnak jogosítványt, akik a törvény szerint nem kaphatnának, és olyanok nem kapnak, akik a törvény szerint kaphatnának (az épületgépészeti és eljárástechnikai gépészmérnök kaphat, annak ellenére, hogy a szakon nincs épületgépész szakirány, stb., de nem kap jogosítványt, aki gépészmérnöki mesterszakon nem épületgépész szakirányon végez, de csak az alapképzésben van épületgépészeti szakirányú végzettsége, stb., és sorolni lehetne a hasonló ellentmondásokat),

• a törvény szakokról és szakirányokról rendelkezik, ugyanakkor a MKK jogosultsági gyakorlatában intézményi kritériumok szerint dönt,

• a törvény nem foglalkozik azzal, hogy a szakirányú ismereteket a képzés milyen formában (nappali, levelező, alap-, vagy mester- esetleg szakirányú továbbképzés keretében) szerzi meg a jogosultságot kérő, és nem tíltja valamely formát, ezért indokolatlan a jelenlegi gyakorlat, mely ezek közül csak az alap és mesterképzés ismereteit ismeri el,

• az intézményi és végzettségi döntési szempontok elfedik a jogosultságokkal kapcsolatos valóságos követelményeket és ezért nem iránytmutatóak sem a pályaválasztók sem a felsőoktatási intézmények tananyagfejlesztési feladatai számára (a pályaválasztók nem szakot, hanem intézményt választanak, az intézmények pedig nem tudják milyen követelményeknek kell megfelelni).

A felsorolt hibák, illetve hiányosságok a jelenlegi rendszerrel kapcsolatban a meglevő törvényi szabályozás pontos értelmezését, esetlegesen szükségszerű módosítását igénylik.
A törvényi értelmezés részletes tartalmi kimunkálása is alapos munkát igényel és egy cikk keretében ennek még felületes tárgyalására sem lehet vállalkozni. A javasolt rendszer új eleméről azonban érdemes néhány szót szólni, nevezetesen a tanulmányok során megszerzett ismeretek értelmezéséről. Az ismeretanyag tartalmi és mennyiségi mérésére talán elfogadható a tantárgyi kredit. Ez mind a követelmények, mint pedig a tanulmányok során megszerzett ismeretekre egyaránt kidolgozandó és kidolgozható.

Az ismeretanyag alapú jogosultság

A megszerzett ismeretanyaggal kapcsolatban azonban van olyan kérdés, melyet az eddigi gyakorlattól merőben eltérően kellene kezelni, a kialakított rendszer lényegével összhangban.
Régebben volt olyan lehetőség, hogy a Miskolcon végezett gépészmérnök, vagy villamosmérnök is kaphatott épületgépész tervezői, szakértői jogosultságot, ha beiratkozott a BME levelezős 2 éves (félévente 5 alkalom 2-2 nap) épületgépész képzésre. Volt olyan, akinek ez 3 évig tartott, mert bizonyos különbözeti tárgyakból is le kellett vizsgáznia.
Volt időszak amikor a főiskolai épületgépész végzettséggel és 2 éves épületgépész szakmérnökivel is hasonló jogosultságot lehessen szerezni, mint az egyetemivel. Sokan ezért végezték el a debreceni és pécsi szakmérnökit. Erre a szakmérnökire az is jelentkezett, aki nem épületgépész főiskolai végzettséggel bírt (gépész, villamos …), ő pedig arra lett jogosult, mint amire az épületgépész főiskolával. Ez a kettősség okozott gondot, akkor többen ezzel nem értettek egyet, de a dolog így működött, míg volt megkülönböztetés és volt G1 és G2 jogosultság.

Jelenleg a végzettség alapú minősítésnél csak az kap jogosultságot, akinek szakirányú alapvégzettsége van. Ha valaki ilyennel nem rendelkezik, akkor ezt később bármilyen szakmai tanulmányokkal sem tudja pótolni. Ez praktikusan azt jelenti, hogy épületgépészeti jogosultsághoz születni kell. Ez a gyakorlat a jelenlegi felsőoktatási rendszerben például olyan helyzetet teremthet, hogy valaki épületgépészeti szakirányon mesterszakon oklevelet kap, de nem kaphat jogosultságot, mert alapképzésben nem épületgépészeti szakirányon végzett. Ha jogosultságot akar szerezni, akkor a mesterképzést követően el kell végezni az alapképzést ugyanazon a szakirányon. Ez elképesztő. Az ismeretek megszerzésére, azok sorrendiségére, és az oktatási formájára tekintet nélkül lehetőséget kell adni. Ha például valaki külföldön, vagy felsőfokú szakirányú továbbképzés keretében szerzi meg az ismeretanyagot azt egyenértékűeknek kell tekinteni az alap, vagy mesterképzésben megszerzett ismerettel, persze egyenértékűnek is kell lennie. Az, hogy ez így legyen, a jelenlegi helyzethez képest változtatás szükséges.

A különböző intézményekben az alap és mesterképzésben megszerzett szakmai ismeretek azonos mennyiségi értékeit nem lehet kétségbe vonni (még ha van is eltérés az egyes intézmények oktatásában), mert a MAB ennek elvileg garanciája (egyébként az egész bolognai rendszer egyik lényeges eleme ez, ez biztosítja a mobilitást országon belül és kívül). De az alap és mesterképzésen kívüli képzések szakmai értéke és az ismeretanyag mennyisége jelenleg azonban szakmai ellenőrzés nélkül folyik (A felsőfokú szakirányú továbbképzést az OH-nál csak be kell jelenteni). Ezért a feladat az, hogy csak azok a képzések ismeretanyaga legyen elismertethető, amelyek szakmai tartalma és mennyisége a MMK számára is elfogadható. Ennek egyik lehetősége, hogy az MMK maga végzi a szakirányú továbbképzések tartalmi elfogadhatóságának vizsgálatát. A szakirányú továbbképzési szak (szakmérnöki képzés) figyelembevételét a jogosultság megadásánál a jelenlegi minősítési rendszer nem teszi lehetővé, sőt elutasítja. Az indok egyszerűen az, hogy ezzel nem lehet pótolni ismereteket. Ez annál inkább indokolatlan, mert az alapképzés intézményeiben és a döntően az intézmény oktatóival folyik a szakirányú továbbképzés, és ha ezt nem fogadjuk el, akkor az alapképzés szakmai ismeretanyagát is megkérdőjelezzük. Az sem lehet akadálya, hogy a szakirányú továbbképzési szakok tantárgyi óraszáma esetleg kevesebb, mint a szakmai alapképzés nappali tagozatán, mert a jogosultságot az alapképzést levelező tagozaton végzők számára nem kérdőjelezik meg. A feladat tehát az, hogy a szakirányú továbbképzés szakmai tartalmát és minőségét, az ismeretek mennyiségét az MMK elfogadja, és ezek a továbbképzések lehetőséget adjanak a hiányzó ismeretanyagok pótlására. Ezzel elérhető, hogy egy-egy jogosultságot azonos ismeretanyag mennyiségre lehessen megítélni, és a minősítés során nem azt kell mérlegelni, hogy milyen hiányosságokkal lehet még valamely jogosultságot megadni.

A jogosultság és a felsőoktatás

Az épületgépész jogosultsági kérdések eddigi boncolgatása a látszólag a végzett mérnökök tevékenységével kapcsolatos lehetőségekként tűnhettek. Valójában azonban sokkal többről van szó. A jogosultság egy szakma minőségi mutatója. Ha a szakma meg akarja tartani tekintélyét, akkor ezeket a követelményeket olyan ismeretanyaghoz köti, amely a legnagyobb mértékben kielégíti az elvárásokat (ezzel a tekintély). Ennek a követelménynek nem szabad alárendelődni a képzésnek. A képzésnek az a feladata és annak kell lenni a céljának, hogy ezeknek a követelményeknek eleget tegyen, és nem fordítva: nem végzettségre kell jogosultságot adni. Ezért tehát a jogosultság kérdése az épületgépész szakma elvárása, és ez iránymutató a képzés szervezői és oktatói számára. Az a körülmény, hogy jelenleg ez nem így működik, az nagyon nagy problémát okoz a felsőoktatásban oktatók és hallgatók számára egyaránt. A beiratkozó hallgatók nem tudják: amikor elvégzik tanulmányaikat mire lesznek jogosultak, milyen tevékenységet tudnak végezni. Ne értik, hogy ugyanazzal a mesterképzésben szerzett épületgépészeti szakirányos diplomával egyikük pl. tervezhet, míg mások esetleg nem. És ebben az esetben a hallgató kérdésére nem lehet azt válaszolni szülessék mégegyszer, vagy fogjon bele mégegyszer egy másik alapszakba. Az ilyen válaszok ésszerűtlenségére nincs magyarázat. A javasolt ismeretanyag alapú jogosultsági minősítés alapján az oktató okszerű választ tud adni: a tervezési jogosultsághoz pl. ilyen és ilyen ismereteket kell még elsajátítani, és ennek meg van a lehetősége ebben, vagy egy másik intézményben.

Az épületgépészeti jogosultságok kérdése ma a szakma égető problémája, nemcsak a jogosultság megadása, hanem a felsőoktatás szakmai követelményrendszerének hiánya miatt. A jelenlegi, alapvetően végzettségalapú mérlegelésű jogosultsági minősítés, a megváltozott felsőoktatási helyzet miatt egyszerűen nem tartható és az átalakítása a rendszer lényegét érintőnek kell lennie, a mostani foltozása nem megoldás. A megoldás reális lehetőségét kínálja az ismeretanyag alapú jogosultsági minősítés. Ez a rövid írás ennek néhány alapgondolatát volt hivatott felvázolni, annak reményében, hogy ez a probléma mihamarabb megoldódik a szakma és mindannyiunk javát szolgálva.

Barótfi István