Durva visszaesés: 90 milliárd Ft tűnt el egy év alatt az energetikai beruházásokból

Megjelent a Központi Statisztikai Hivatal 2012-es utolsó negyedéves beruházási teljesítményéről szóló tájékoztató, ami által kirajzolódtak Magyarország teljes 2012-es beruházási számai is. A publikált adatokból kiderül, hogy valami nagyon nincs rendben az energiaiparban, ugyanis a villamos energia, gáz, gőzellátás és légkondicionálás elemekből álló szegmensben éves összehasonlításban szemmel láthatóan visszaesett a beruházási kedv.

A KSH elérhető adatsorai 2008-ig mutatnak vissza, ami alapján az olvasható ki, hogy 2010-ig folyamatosan emelkedett a beruházási érték az energiaipar területén, amit követően viszont folyamatosan csökkent a szektorba áramló pénz. A KSH adatsoraiból kiolvasható, hogy míg 2008-ban összesen közel 190 Mrd Ft-nyi energetikai beruházást valósítottak meg az országban, addig 2012-ben már csak alig 150 Mrd Ft-nyit, miközben 2010-ben még a szektorban 246,7 Mrd Ft-nyi beruházás valósult meg.

Az adatok mögött látni kell, hogy 2011 végéig számos, a korábbi években elindított viszonylag nagy energetikai projekt zárul le, itt említve például a magyar-horvát és magyar-román interkonnektorokat, a gönyűi és bakonyi erőműépítéseket, vagy a Dunamenti Erőmű G3-as projektjét. Ezek a projektek szinte mind a válságot megelőzően indultak el, és tulajdonosaik a nagymértékben megváltozott gazdasági környezet ellenére sem mondtak le róluk, bár a legtöbb esetben értelemszerűen szerződéses kötelezettségük is volt a befejezésükre.

A válság már önmagában is nagyon kedvezőtlenül hatott az energiapiacokra, hisz a gazdasági aktivitás visszaesése az energia iránti keresletet is érdemben visszafogta, aminek eredményeképpen többletkapacitások és csökkenő árszínvonal volt megfigyelhető a villamos energia és a földgáz (spot-piaci) árának alakulásában, ami a lecsökkent mennyiségek mellett tovább rontotta az energiapiaci szereplők pénzügyi helyzetét.

Habár Európa-szerte a gondban lévő költségvetésekkel küszködő kormányzatok sok helyen fordultak a tőkeerős energiaipar felé többletbevételek előteremtése érdekében, a 2010-es kormányváltást követően Magyarország viszonylag gyorsan és igen nagyméretű adóterhelést vetett ki az energiaszektor szereplőire, ami mellé lakossági (egyetemes gázszolgáltatásban érvényesülő) ármoratórium is párosult.

Az alapvető európai gazdasági környezet, és vélhetően a hazai szabályozásváltozásokból eredő tehernövekedés okán a magyarországi energiaiparban jelentős mértékben esett vissza a beruházások értéke. 2011-ben az előző évhez képest 11,5 Mrd Ft-tal, míg 2012-ben további 87,3 Mrd Ft-tal csökkent az ágazatba irányuló beruházások értéke. Év/év alapon ez 2011-ben közel 5 %-os, míg 2012-ben 37 %-os visszaesésnek felel meg.

Mindenképpen érdemes összevetni az energetikai beruházások alakulását a teljes magyar gazdaságban megvalósult beruházási értékekkel, hogy egy általános gazdasági keretrendszerben is értelmezni lehessen az ágazat beruházási aktivitásának elmúlt években tapasztalt visszaesését. Az arányszámokból az olvasható ki, hogy a 2009-ben és 2010-ben az energiaipar jelentősen túlszárnyalta az általános gazdasági képet. Míg az országos, összesített beruházási érték 2009-ben és 2010-ben év/év alapon 6, illetve 3 %-kal csökkent, addig az energiaszektorban 9,4, illetve 20,2 %-os növekedés volt megfigyelhető. Ebben bizonyosan szerepe volt az energiaszektor méretéből adód viszonylagos tehetetlenségnek is, illetve a korábban már felsorolt jelentős infrastrukturális projektek befejezésének is.

2011-ben a válság előtt elindított beruházások befejezésének (kifutásának), valamint az alapvető gazdasági és szabályozási környezet változásának betudhatóan már érezhetően visszaesett az energiaiparban a beruházási aktivitás. A teljes magyar gazdaságban megvalósuló beruházások értékének 1,7%-os csökkenése mellett (év/év) az energiaszektor a fentebb említett 5%-os visszaesést produkálta, míg az energetikai beruházások 37%-os 2012-ben megvalósult zuhanása -3%-os teljes gazdaságra vetített arány mellett valósult meg. Ez egyben az is jelenti, hogy a teljes országra vetített beruházási érték 2012-es visszaesésének 70%-a az energiaágazatra volt visszavezethető.

2013 várhatóan nem hoz fellendülést a mutatókban, ugyanis a tavalyi év végén kivetett új szektorális adók (vezetékadó, Robin Hood-adó kiterjesztése és megnövelése), illetve a januártól megvalósult 10%-os rezsicsökkentés is érdemben befolyásolja majd az ágazati szereplők beruházási kedvét és képességét. A csővezeték építésben jelenleg szinte csak állami projekteket látni, így az következő két évben felépül a magyar és a szlovák gázrendszereket összekötő vezeték, illetve szlovák irányban a MAVIR által új villamos energia távvezetékek is épülnek. Középtávon jelentős beruházást ezen felül a Déli Áramlat és a Nabucco nemzetközi gázvezetékek hozhatnak még a hazai energiapiacra, erőművi oldalon azonban egyelőre nem látszik érdemi fejlesztési terv.

A valóság és megítélése, avagy a rovatvezető utószava

Dr. Dezső György okl. gépészmérnök, dezso.gyorgy@ega-nova.hu

Az energetikai beruházásokról szóló fenti cikk a KSH adatai alapján gazdaságunk egy minket igen közelről érintő szeletéről ad sokkoló képet. Az ember joggal gondolja, hogy egy-egy ilyen jelzés a folyamatok és helyzetünk józan értékeléséhez, és főképpen a tanulságok levonásához nemcsak fontos, hanem elégséges is, ezért itt meg szoktunk állni. Mindennapi tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy azonos információkból igen különböző, nem ritkán éppen ellentétes következtetések levonására kerül sor. Ha pedig ez így van, márpedig így van, akkor nemcsak sok minden objektivitása kérdőjeleződik meg, hanem a helyes döntésekhez modern demokráciákban szükséges konszenzus sem jöhet létre. Az eddigieknél feltétlenül jobb minőségű együttműködés nélkül, – nem egyetértésről van szó -, a magyar gazdaságban, vagy akár a magyar társadalomban sem lehet érdemben előrelépni, ellenkezőleg, egyre kijjebb sodródunk a fejlett világ centrumából. Hol feszegessük ezt az egyre nyilvánvalóbb kulcskérdést, ha nem éppen a Szemlélet rovatban?

Ha a drasztikusan csökkenő hazai energetikai beruházásokról szóló híreket nekem kellene kommentálni, akkor vázlatosan a következőket mondanám: Az energetika az elmúlt száz évben az öregemberek sportja volt, mára azonban a világ alapjaiban megváltozott. Rapid és kiszámíthatatlan módon változnak a szűkösséget és a ráfordításokat is tükröző, és egyébként az adók által torzított árak. Meghökkentően alakulnak az árarányok, és a teljes energetikai vertikumban, a kitermeléstől a termelésen át a felhasználásig, soha nem látott tempóban változnak a technológiák, mindezek kölcsönhatásaként pedig a gazdaságilag versenyképes megoldások . Az iparág jellegzetességeiből fakadóan ennek követéséhez, a világgal való valamiféle lépéstartáshoz, a mérnöki és közgazdasági tudás mellett, jelentős működő tőkére is szükség van. Tőke híján nő gazdaságunk technológiai lemaradása, és tovább nő a meglévő versenyhátrányunk. Nemzetgazdaságunk tragikusan alacsony beruházási rátája, vagy hivatalos nevén a bruttó állóeszköz-felhalmozás volumenindexe, – 2012-ben kb. 16,2 % , 2013-ban kb. 15,8 %, évek óta monoton csökkenő, a régióban egyébként a legalacsonyabb -, következtében jelenleg már a meglévő állóeszközök amortizációját sem fedezi, tehát miközben az érdemben nem csökkenő államadóság mutatóját figyelik , valójában a nemzeti vagyont éljük fel. Ha pedig szerény saját forrásainkat sem hasznosítjuk hatékonyan, ha MOL részvényeket, vagy gáztárolókat vásárolunk, akkor amellett, hogy egy fikarcnyit sem nő a technológiai szintünk, a sajátos tulajdonosváltás következtében egy idő után nagy valószínűséggel még csökkenni is fog. Ha pedig „rendeleti úton” éppen rezsit csökkentenek, legyen az bármilyen népszerű is, akkor attól sem a hatékonyság nő, hanem könnyen belátható módon, sokkal inkább a pazarlás. Ez az intézkedés önmagában egy művi úton létrehozott társadalmi dilemma és társadalmi csapda, vagyis az érintettek az önérdekű döntés következtében végeredményét tekintve rosszabbul fognak járni, mintha az érdekeiket egyeztették volna. Veszélyes a költségvetési lyukakat extra ágazati adókkal befoltozni, mert ezzel ugyan teljesül az a vulgáris megközelítés, hogy attól lehet/kell elvenni, akinek van, de ugyanakkor ezzel felbomlik egy jogi és morális rend, benne a bizalom, a szabályozás kiszámíthatósága, ami egy normális nemzetgazdaság építéséhez, és a tőkevonzó képességhez szükséges alapfeltétel.

Egy negyed százada izgatottan vitatkoztunk a számunkra új, hazai gazdasági rendről, a piacgazdaságról. Azt mindannyian biztosan tudtuk, hogy úgy nem mehet tovább, ahogy addig, és hogy a társadalom számára nem sok nagyobb félrevezetés létezik, mint amikor pl. az energiahordozók árait mesterségesen eltérítjük a valóságostól, aminek következtében azok, akik a legtöbbet tehetnek az ésszerű gazdálkodásért, elvesztik kapcsolatukat a valósággal. És lám, lassan mégis visszajutunk ebbe a velejéig beteg és életképtelen rendszerbe, amelyikben nem a rászorulókat (e tekintetben pl. a korábbi gáz- és távhőártámogatás ésszerűbb, fenntarthatóbb, és az a szociális piacgazdasággal konform volt), hanem az árakat dotálják, ráadásul részben (megint) más pénzéből. Más pénzéből, hiszen az áram- és gázárak nagyobbik hányada (pl. a különböző adók, vagy a hatóságilag meghatározott költségek) a szolgáltatókon átmenő tételek, és ezek mértéke a rezsicsökkentési intézkedés következtében nem csökken. A jelenlegi intézkedések gyakorlatilag a piacgazdálkodás minden elfogadott alapszabályát sértik. Ez szomorú, de aligha meglepő. Aki ugyanis valamennyire józanul figyeli az eseményeket, az tapasztalhatta, hogy ugyanazt a rosszat jobbról is, balról is el lehet érni.

Nagyon leegyszerűsítve, pusztán néhány mondat erejéig nézzünk az intézkedések indoklásául kommunikált számok mögé. „… a szolgáltatók profitjából fedezhető a rezsicsökkentés. …1995 és 2011 között a villamos energia és a földgáz szolgáltatók összesen 1040 Mrd Ft profitot termeltek.” Sajnos a közgazdász végzettségű politikus nyilatkozatából kimaradtak olyan egyébként kihagyhatatlan fogalmak, mint a befektetett tőke ára, a kamat, inkluzíve a reálkamat, a jelenérték fogalma, valamint az, hogy az említett profit nem is kizárólag a szóban forgó, egyébként hatósági árszabályozás alatt álló egyetemes fogyasztók ellátási körében keletkezett, vagyis fogalmilag nem is összetartozó adatok kerültek összevetésre. (2011-ben az egyetemes szolgáltatás minden gáz- és áramszolgáltató cégnél veszteséges volt.) Ennél fogva kimaradt az is, hogy ha valaki 1995-ben az MNB-nél kockázatmentesen elhelyezett volna 1,- Ft-ot, akkor csak a hivatalos jegybanki alapkamattal számolva 2011-ben 3,14 Ft-ot kapott volna vissza, ill. a kereskedelmi bankoktól ennél lényegesen többet. Ugyanezen időszakban a KSH adatai alapján a magyarországi fogyasztói infláció 466,10 %-os volt, továbbá 1995-ben az árfolyam 112,53 Ft/USD-vel kezdődött, és 2011-ben 240,68 Ft/USD-vel végződött. Ha tehát mondjuk az 1995-ös energetikai privatizációs ár 382 Mrd Ft volt, akkor azt pusztán az inflációval korrigálva, és a jelenlegi jegybanki kamattal (5,25 %) számolva, 93,5 Mrd Ft éves kamathozam adódna, vagyis több mint a kétszerese a kommunikált éves profitnak. Ha tehát a befektetők betették volna a tőkéjüket a kockázatmentes bankba, akkor az paradox módon kétszer akkora hozamot eredményezett volna, mint a nagyobb kockázatú vállalkozás profitja. „…2011-ben az EDF több mint 8 Mrd Ft, az E.ON közel 10,2 Mrd Ft, míg az RWE több mint 12,8 Mrd Ft nyereséget ért el, így a három társaságcsoport éves együttes adózott eredménye 31 Mrd Ft-ot tett ki. A gázüzletág területén az energiacégek beszámolóiból az derül ki, hogy 2011-ben a Főgáz mellett még az E.ON volt képes profitot felmutatni. A két cég együttesen 11,9 Mrd Ft-os nyereséget ért el. Jól látszik, hogy az említett cégek komoly nyereséget vágtak zsebre az elmúlt években.” Ezek együtt 2011-ben 42,9 Mrd Ft-ot tesznek ki.

A KSH szerint , most a részletekbe ne menjünk bele, a nagyságrendek az érdekesek, a lakásállomány 4 382 894, a háztartások száma pedig 4 071 000. Ha tehát a kezdetekben kommunikált évi 100 000,- Ft/év háztartásonkénti megtakarítást tekintjük, akkor az 407 Mrd Ft/év összegre rúgna, de ennek tizede (10 000,- Ft/év, háztartás) is elvinné a szolgáltatók teljes áram- és gázszolgáltatási tevékenységének az eredményét. Mindeközben nem, vagy kevés említés történik az állami és önkormányzati tulajdonú cégekről, ahol a rezsicsökkentés fedezetét – miután örökmozgó a közgazdaságban sincs -, valamilyen formában az adófizetők egésze, a fogyasztásban való részesedéstől függetlenül, – a takarékoskodó a pazarlóét, mondhatnánk, mint a csődöt mondott korábbi gazdálkodási rendszerben -, fogja állni. Mindeközben a költségvetés forgalmi adó bevétele is csökken, amit viszont más bevételekkel kell pótolni. (Logikailag ezzel függ össze, hogy a kormány stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetekké nyilvánította a vízi-közműveket, és készülve a rezsicsökkentésére, legújabban bevonta őket az államilag védetten felszámolhatók körébe.) A 10 %-os csökkentés nem differenciál még abban a tekintetben sem, hogy mi is a valós kiinduló helyzet, nevezetesen, hogy az egyes szolgáltató cégek eltérő nyereségességűek, de hasonló torzító anomáliákra találunk, ha a különböző szolgáltatási ágakat hasonlítjuk össze, mondjuk pl. a versenyhelyzetben lévő, vagy versenyhelyzetbe hozható gázt és a távhőt. Ezek a hevenyészett gondolatok nem értékítéletei az elmúlt évtizedek jócskán kritizálható intézkedéseinek, hiszen még szó sem esett a kifejezetten zavaros adózási kérdésekről, így az eltérő forgalmi adókról, az állami és önkormányzati energetikai cégek ismert állapotáról, a profitábilis, vagy nonprofit működés előnyeiről-hátrányairól, stb., pusztán arra hívják fel a figyelmet, hogy a téma jelenlegi kommunikációja alapjaiban téves, és/vagy megtévesztő. Még egy rövid megjegyzést biggyesztek ide: A közbeszédben újra előkerült a kilencvenes évek közepének garantált 8 %-os tőkearányos nyeresége. Akkor, legalább a szakemberek előtt még világos volt, hogy van értékalapú és költségalapú ár. Ha a fogyasztói ár hatóságilag ellenőrzött költségalapú, akkor ahhoz hozzá kell adni a nyereséget, mégpedig előre megállapított mértékben és módon, mert ez az ilyen típusú árképzés közgazdasági logikája. Ha pedig az elmúlt időben az egyetemes fogyasztói árak valóban túl nagy nyereséget tartalmaztak volna, akkor az elsősorban az árellenőrző MEH munkájának kritikája volna, de erről furcsa módon nem esik szó. Valószínűleg azért nem, mert ez éppen a központi árszabályozás kritikáját jelentené, ami felé napjainkban visszafelé haladunk.

De nézzük a fogyasztókat. Kétségtelen, hogy közgazdasági értelemben a rezsicsökkentés reáljövedelem növekedést jelent, mégpedig a sokat fogyasztóknál nagyot, a keveset fogyasztóknál keveset. Társadalmi méretekben az így keletkezett reáljövedelem-növekedés egy része „tiszta helyettesítő hatású”, vagyis abból más jószágot vásárolnak, a másik része „jövedelmi hatású”, amit az olcsóbbá vált áru, vagy szolgáltatás növekvő fogyasztására fordítanak. (Hazai viszonyok közepette pl. a benzin ún. árrugalmassága 0,43-0,50, azaz 1 % árváltozás ekkora százalékos fogyasztásváltozást okoz. ) Az áruk és szolgáltatások ár-fogyasztás görbéi monoton csökkenőek, vagyis a rezsicsökkentés energiafogyasztás többletet generál, miközben romlanak az égetően szükséges energiaracionalizálás mutatói, és ezzel szűkülnek megvalósítási esélyei. Számomra a csökkenő beruházásokról, és a menekülő tőkéről szóló hírek röviden ezt jelentik.

Vannak, akik a rezsicsökkentést a „nemzeti érdekű” energiapolitika keretében egy lépésnek tekintik a szolgáltatások visszaállomásításához. Az, hogy a súlyosan tőkehiányos országunkban, amelyikben esetenként még az energetikai piac szabályozása is erőnket meghaladó feladatot jelent, miért érték a visszaállamosítás, arra vonatkozóan semmilyen tudományos érveléssel nem találkoztam. (Megjegyzem, 1990 és 1995 között állami tulajdonban volt az energetikai vagyon, és az intézkedéseket meglehetősen nagy tanácstalanság jellemezte.) Szívesen olvastam volna egy tárgyilagos elemzést, hogy vajon a gáztárolókra költött forrás milyen társadalmi hasznot hozott volna, ha azt a hazai oktatásba fektetik. (Mert, hogy ezek összemérhetők, azt pedig nem is merem feltételezni, hogy ilyen nem készült.)

Mások tehát mást gondolnak, és még többen nem gondolnak semmit. Ma már ott tartunk, hogy jól definiált közgazdasági adatokról is meddő értelmezési vita folyik. Hogy az eltérő nézőpontok megértéséhez az első lépést megtehessük, először is le kell szögeznünk, hazai viszonyaink közepette bármennyire is illuzórikus, igyekezni kellene hiteleset mondani, különben még a jó szándék is megkérdőjeleződik. Természetesen a hazugságok tudományos értékelésével is lehetne foglalkozni, pl. milyen kulturális deficittel és pszichikai háttérrel, és hogyan süllyedhet valaki erre a szintre, de egyelőre ad nekünk elég feladatot a tényadatok, az „igazság” értelmezése is. A valós adatok és hírek eltérő értékelésének okai az emberi gondolkodás sajátosságaiban, és az eltérő döntési preferenciarendszerben keresendők, és ezek a mérnökök számára egy szokatlan távoli mezőre visznek el minket. Úgy tűnik, ha legalább gondolkodásban előbbre akarunk jutni, ha legalább valamennyire meg akarjuk egymás érveit érteni, egy jelzésszerű gondolati kirándulás nem takarítható meg.

A pszichológia kétféle gondolkodási minőséget különböztet meg, a lassút és a gyorsat . A gyors gondolkodás alkotja az ún. automatikus rendszert (1. rendszer), a lassú pedig az ún. akaratlagos rendszert (2. rendszer). A gyors gondolkodás elsősorban az intuitív, vagy ezek híján a heurisztikus válaszokat hívja elő. Természetesen nagyon sok összetett, bonyolult feladatot csak a 2. rendszer volna képes elvégezni, és az ember szívesen hitegeti magát azzal, hogy véleményalkotását, cselekvéseit az akaratlagos rendszer irányítja. Ezzel szemben a tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon sokszor az 1. rendszer irányítja a dolgokat, már csak abból a kényelmi okból is, hogy az akaratlagos rendszer komoly intellektuális erőfeszítést és önkontrollt kíván. A bonyolult problémák sokrétűsége miatt sokan az adott területen meglévő felkészületlenségük, ismerethiányuk, vagy éppen az időprés miatt nem is tudnák akaratlagosan végiggondolni, hanem döntésüket pusztán csak egy-egy figyelmüket megragadó momentum, tehát pusztán a valóság egy-egy szeletének megértése, nem ritkán félreértése alapján, véletlenszerűen hozzák. Vagyis az emberek sokszor nem is az összetett, bonyolult kérdésekre, hanem annak végtelenségig leegyszerűsített változatára válaszolnak. E közben egyes, számukra pozitívnak tűnő momentumokat jelentősen túlértékelnek, miközben figyelmen kívül hagynak olyan tényezőket, amelyek a probléma optimális megoldása, de akár az ő érintettségük szempontjából lényegesen nagyobb hatásúak. 2014 CODES Sajnos nincs bennünk olyan beépített ellenőrző rendszer, hacsak a tapasztalatot nem tekintjük annak, ami megszólalna, figyelmeztetne, hogy vigyázat, az 1. rendszer által adott válasz hibás, vagy félrevezető. Azt tapasztalhatjuk, hogy a hazai közéleti kultúrában igen változatosan használják ki ezt a helyzetet, ezt a nagyon veszélyes marketing eszközt, ami pusztán rövidtávú és főképpen látszólagos eredményt hozhat, amiért a későbbiekben nagy árat kell fizetnünk, miközben rendszer-, vagy éppen társadalmi szinten is felmérhetetlen morális károkat okoz. Pedig a fontos, esetenként a társadalom jelentős részét is érintő kérdések eldöntését nem szabadna az 1. rendszer intuitív, vagy heurisztikus gondolkodására bízni, mert ezek az összetett, rendszerszintű feladatok helyes megoldására nem alkalmasak. Elvben a szervezetek, intézmények az egyéneknél ellenállóbbak ezzel a hibával szemben, mert kellő kultúra esetén azokban működnek beépített ellenőrző rendszerek, amelyek mutatják, hogy „kognitív aknamezőn” járnak, hacsak a védelmek valami okból nincsenek kikapcsolva. Az egyének és társadalmi csoportok közötti értékpreferencia-különbségekre, jelenleg talán Haidt elmélete adja a legjobb magyarázatot, de ennek vázlatos ismertetése is megérne egy külön dolgozatot. Ezek közelebb vinnének minket a visszaállamosítás, és általában a központosítás, a piacellenesség körüli viták felfogásbeli, értékelési okainak megértéséhez. Ezzel elvinnénk a diskurzust az indulatok helyett egy józanabb síkra, ami a problémamegoldás esélyét és minőségét javítaná.

Nagyon hiányoznak a mai képzésből, így a mérnökképzésből is, a tudatos gondolkodással kapcsolatos készségek és mechanizmusok rendszerezett oktatása. Ennek híján egyre védtelenebbek leszünk a helyes döntéseinket alapjaiban meghatározó információk mérlegelése, feldolgozása tekintetében, és egyre könnyebben megtéveszthetőkké is válunk, ami a jövőre nézve sem sok jót ígér. Pedig majd minden döntésünk bizonytalanság közepette születik, és az akaratlagos gondolkodás jelentősen javíthatja a jó döntés találati arányát.

Az Energiagazdálokdás 2013/3. lapszámának cikke.

Jegyzetek:
1 Igen érdekes és tanulságos volna, ha mai szemmel értékelnénk a hazai szakfolyóiratokban az elmúlt öt-tíz évben megjelent publikációit, vajon a szerzőknek helytálló volt-e helyzetértékelésük, ill. mennyire éreztek rá a helyzet tényleges alakulására, mert, hogy ezek is a mérnöki munka részei, és mennyire voltak bölcsek és használhatók azok az ötletek, amiknek megvalósítását írásaikban szorgalmazták.
2 E sorok írásakor még csak előzetes adatok vannak a 2012. év gazdálkodásáról.
3 2009 óta az állami beruházások 97 %-a az Uniós kohéziós pénzekből történik (becslések szerint ezeknek a forrásoknak a 35 %-át a magyar állam intézményei élik fel, és az effektív beruházásra csak a maradék 65 % jut).
4 A szerint: A leggyorsabb adósságcsökkentés 82 % → 65-70 %. Lásd még : Széll Kálmán Terv, Összefogás az adósság ellen. A Nemzetgazdasági Minisztérium Adósságnyomás-mérője szerint e sorok írásakor (2013. 03. 21.) az államadóság 80,54 % (307,56 HUF/EUR mellett), pedig a csökkentésre ráment a nyugdíjpénztár kb. 3000 Mrd Ft-jából 1345 Mrd Ft.
5 Így pl. a 2009/72/EK és 2009/73/EK előírásai.
6
7 Voszka É.: A tulajdonváltás felemás sikeréve, Közgazdasági Szemle, 1996. május

Patkó Gábor gazdasági elemző