Energetika és gazdaságfilozófia, hitek és tévhitek

„Pillantsunk az amerikai szövetség népére. Valljon mi oka eddigelé sehol és soha nem tapasztalt, aránylag olly rövid idő alatti, bámulásra méltó előmenetelének? Mi oka, hogy minden hihetőséghez képest, ha úgy halad mint eddig, az emberiség minden nemzetin túl fog emelkedni? …nem egyéb, mint az, hogy az éjszakamerikai nép, ….szívömlekedések és képzeleti bábok tévutain nem igen kalandozik; de legtöbbnyire az értelem körébül igazgatja magát,… sok beszédű kísérletekkel…ki nem meríti idejét és erejét, de tüstént átveszi azt, mi jól működik és rendszerébe illik is.” (Széchenyi István)

Az energetika, az energiagazdálkodás – vagyis azok a fogalmak, amelyekkel mindennapjainkban az átlagember is mind gyakrabban találkozik – bonyolultságuk, összetettségük mellett azzal tűnnek ki, hogy a társadalom és a gazdaság életébe mélyen beágyazottak. E tulajdonságát tekintve természetesen ez nem az egyedüli a különböző szakterületek között. Ilyen esetekben az összefüggésekben való eligazodás többnyire messze túlmutat a nálunk hosszú ideig megrekedt „klasszikus”, pusztán a műszaki tudományokra alapozott mérnöki gondolkodáson, de többek között ez a mindent átszövő és befolyásoló volta teszi olyan érdekessé, izgalmassá, lebilincselővé, elsősorban az e terület iránti elhivatottak számára. Ráadásul a létesítést, az üzemeltetést, az értékesítést stb. a gazdasági körülmények nemcsak meghatározzák, hanem alapvetően vissza is hatnak a műszaki megoldásokra, vagyis a „klasszikus” mérnöki munkára is.

Az energetika elmúlt száz éve, mondjuk úgy, az öreg emberek sportja volt. A XX. század vége, az ezredforduló környéke azonban újabb és újabb technológiákat hozott, illetve hoz, és gyökeresen új gazdasági, gazdaságpolitikai szempontok és megoldások jelentkeztek, amelyek megtörték az évszázados monopóliumokat, felgyorsították a változásokat, így a szakma nagy szerencséjére a szakembergárdában világszerte egy jelentős fiatalodás következett be, aminek a szükséges és jótékony hatása nem vitatható. Hazai viszonyaink közepette e világméretű változásokat tetézte a rendszerváltozás, amelyik ugyancsak alapvető szemléletváltozást követelt.

Hamarosan az is világossá vált, nem volt elég a régivel egyet nem érteni, esetleg azzal valamikor szembefordulni, azt is tudni kell(ene), hogyan kell most közös ügyeinket sikeresen megoldani. Fukuyama ír erről számunkra is nagyon tanulságosan Németország egyesülése kapcsán, a két eltérő kultúrájú és szocializáltságú társadalom által keletkezett konfliktusok példáján.

A változásokkal mindig együtt járó nehézségeket, hazai társadalmi problémáink részeként, megterhelte az új megoldások befogadása iránti hagyományosan nagy ellenállás, az ilyen irányú kulturális múlt hiánya. A témakörrel foglalkozó hazai cikkek, nyilatkozatok (lásd pl. a Magyar Energetikusok Kerekasztalának állásfoglalását) mintegy refrénszerűen, többnyire érdemi magyarázat nélküli, váteszszerű megállapításokat tesznek a gazdaságpolitikai tendenciákról, így pl. a neoliberális, mások nem vacakolnak ezzel, hanem a neoliberális és neokonzervatív gazdaságfilozófiák együttes és világméretű bukásáról, vagy éppen közelebbi meghatározás nélküli, új erkölcsi normák szükségességéről stb. Kétségtelen, hogy nagy szükségünk volna egy sokkal attraktívabb és főképpen eredményesebb hazai gazdaságpolitikára, erkölcsösebb közéletre stb., csakhogy ezekről érdemben nem igen lehet beszélni, ha megragadunk a politikai jelszavak és napilapok szintjén. A zárt és intoleráns magyar társadalomra ugyanis éppen az jellemző, hogy a szűk szocializációs környezettől függően rögzülnek a jó-rossz válaszok, de semmi garancia nincs arra, hogy egy más, esetleg szélesebb környezetben ugyanezen válaszok azonos helyiértékűek vagy megfelelőek, akár csak azonos előjelűek, és nem egészen mások.

Mérnökként e témakörben néhány régi-új gondolatot szeretnék e cikk szűk keretei között felvetni, némileg tágítani a mérlegelés szempontjait, reménytelenül remélve egy értelmes szakmai vitát. Magát a gondolkodást ebben a témakörben megkerülhetetlennek gondolom, mert az intézményrendszer alakítása, a jogi szabályozás, az energetikai fejlesztések stb. ennek a függvénye, a tévedésekért, a megkésett, lépcsőházi gondolatokért pedig az egész társadalom súlyos árakat fizet.

A 2007/2009-es világgazdasági válság

A válságnak, bár még ki sem lábaltunk belőle, máris könyvtárnyi irodalma van. A válság embermilliókat hozott nehéz, sok esetben tragikus helyzetbe, így a bagatellizálás kifejezetten cinikus megközelítés. Mégis, egy-egy tragédia során és után, helyt kell kerítenünk a probléma racionális elemzésére, értékelésére, nem azért, mert ez enyhíti a károsultak bajait, hanem azért, hogy tanuljunk belőle.

Az a kérdés, hogy mit hoz a jövő, talán egyidejű az emberiséggel. Akár tagolhatnánk a kultúrtörténelmet úgy is, hogy miként tanultuk meg a jövőbeli kockázatokat felismerni és kezelni. Filozófiai értelemben mérföldkő a „biztos” jövő megtervezhetetlenségében Karl Popper 1945-ben megjelent könyve, A historicizmus nyomorúsága. Maga a piacgazdálkodás is kifejezetten kockázati alapon működik, ha ez nem így volna, akkor az maga volna a megtestesült tervgazdaság, amiről viszont azt tapasztaltuk, hogy bonyolult világunkban működésképtelen. A piaci működés persze nincs ezzel a tulajdonságával egyedül, óvakodjunk tehát annak emiatti elvetésétől, annál is inkább, mert nincs helyette más. Hogy ne kelljen mérnökként túl messzire menni, itt van mindjárt a tudomány maga, melynek természetéről – bár egymással heves vitákat folytattak – például Popper, Lakatos, Kuhn tudományfilozófusként egyaránt azt állapították meg, hogy fejlődése szakaszos, ellentmondásokkal, visszaesésekkel terhelt stb. Ezt talán Thomas Kuhn 1962-ben megjelent, A tudományos forradalmak szerkezete című könyve mutatja be legjobban. Vajon miért gondoljuk, hogy a piaci és pénzügyeinket leíró tudományágak kivételek volnának ez alól?

A származtatott ügyletek, az ún. derivatívok összetett pénzügyi megoldások, ennek megfelelően a kockázatszámításuk is értelemszerűen bonyolult, az alkalmazott modellek valóságos jelenségeket leíró volta kétséges. A mérnöki gyakorlatban van egy alapszabály: olyat tervezz, amit számítani is tudsz. Ez nem jelent mást, mint hogy az épület összeomlásának, a híd leszakadásának, az erőmű felrobbanásának a kockázatát egy társadalmilag elfogadott valószínűség alatt tudjuk tartani. Ez természetesen nem teljes körű garancia arra, hogy katasztrófa ne következzék be. A mérnöki gyakorlatban is érzékeny kérdés, hogy hol vannak a mérnöki számítások fizikai-matematikai modelljének érvényességi határai. A kérdés tehát az, hogy vajon a származtatott pénzügyi ügyletek kockázatát olyan modellekkel számolták, melyek már nem voltak képesek a valós jövőbeli kockázatokat számba venni, vagy olyan események következtek be, amelyek ab ovo benne voltak a várható kockázatban. Az első figyelmeztetések arra, hogy a kockázatkezeléssel problémák vannak/lesznek, már a múlt század kilencvenes éveinek elején megjelentek, de az alkalmazott módszer túl jól szolgálta a szereplők érdekeit, beleértve a politikát is, ahhoz, hogy ennek a konstrukciónak megálljt parancsoljanak.

Ami azonban a várható változásokat illeti, a tekintetben éppen fordított következtetésre jutok, mint a neoliberalizmus vagy neokonzervativizmus végét jósoló szerzők. Az elmúlt évtizedekben az emberiség történetének legnagyobb és leglátványosabb fejlődésének lehettünk tanúi, az átlag amerikai vásárlóereje az utolsó száz év alatt megtízszereződött, most a válság következtében a GDP néhány százalékkal visszaesik, és azonos lesz a néhány évvel ezelőttivel. Az amerikaiak ebben mindössze egy elvi hibát látnak, mégpedig azt, hogy a veszteségeket szétkenték, nem azok fizetik, akik a kockázatot vállalták, és ezt meg kell akadályozni. Mindenki a saját kockázatát és annak következményeit vállalja. Ez a kapitalista rendszer alapelve, ennek megfelelően az individualizmus növelésében és a kollektivizmus csökkentésében fogják a szabályozást keresni. A kollektivizmustól az amerikaiak idegenkednek, mert az veszélyezteti a demokráciát, és mert az szálláscsinálója mindenféle kollektivista ideológiáknak és rendszereknek. Ezt a gondolatot a hazai logikával liberálisnak, az amerikai fogalmak szerint pedig konzervatívnak lehet nevezni.

A kapitalizmus szelleme

1905-ben jelent meg Max Weber főműve, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, amiben a gazdaságtörténetet a kultúrtörténet összefüggéseiből vezeti le. (Figyelemre méltó, hogy bár a mű a közeli Németországban íródott, úgy tudom, csak 1982-ben, majd nyolcvan év késéssel jutott el a magyar olvasókhoz.) Ebben a kapitalizmus szellemét Weber úgy fogalmazza meg, hogy azon szokások és eszmék rendszere, amelyek a gazdasági haszonra való racionális törekvésre irányulnak. A protestantizmus, azon belül különösen a kálvinizmus támogatja, sőt felmagasztosította a világi tevékenységeket, a haszonra való törekvést, és azt erkölcsileg pozitívnak tartja. Gyakran idézett példa a cipész, aki munkája fölé hajolva, az általa elkészített műben és mű által dicséri az Urat, egyúttal szolgálja a közjót. A protestanizmusnak a világi tevékenységek megbecsült, erkölcsös voltából származik a hivatás (Beruf) szavunk és fogalmunk, mely tevékenység gyarapítják a közjót. A munkáról vallott protestantista felfogás szerint minden, ami az élet táplálása és gyarapítása, az szent dolog. Munkánk során „nem a profitot kell szégyellni, hanem a veszteséges gazdálkodást”, teszi ehhez hozzá Churchill.

Nem nehéz ebben az angolszász szemléletben észrevenni, hogy sok mindent, így pl. a manapság nálunk, az energetikai cikkekben is sokat hangoztatott „közjó” fogalmát alapvetően másképpen értelmezik. Néhány hazai szerzőnk felfogásától eltérően a közszolgáltatás tehát nem attól és az által szolgálja vagy szolgálhatja a közjót, hogy az eszközök állami, vagy önkormányzati tulajdonban vannak (lásd MVM, MÁV, BKV stb., és a sor folytatható), vagy hogy a tevékenység nem termel profitot, nem profitérdekelt stb., hanem alapvetően a tisztességes munka és tisztességes üzlet révén.

A (római) katolikus vallás, mint ismert, kevéssé foglalkozik a világi élettel, sőt a kereszténység ezen ága némi gyanakvással tekint a haszonra. Hazai szerzőink egy része a haszon tőlük idegen, elvetendő voltát szokta jelezni, hogy a profit szót használják, jelezve annak idegen voltát. A köztulajdonban folyamatosan meglévő pazarlás, a felesleges veszteségek, melyek gyakran a realizált haszon többszörösét teszik ki, már nem vagy kevésbé zavarja őket. Ez a gondolkodás sok tekintetben a volt szocialista gazdálkodásra hajaz; ha már nem lehetünk gazdagok, akkor legyen mindenki egységesen szegény. Itt tehát nem az amerikai neoliberális vagy neokonzervatív gazdaságpolitikák bukásáról van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy a hazai gondolkodásunk ezzel a rendszerrel nem képez egy koherens és/vagy konzisztens rendszert.

Magyar viszonyok között, a polgárosodás hiánya okán, a későbbiekben pedig a társadalom, többek között a Bibó-féle „zsákutcás fejlődés” miatt, a reformáció érintette területeken sem indult meg az a pezsgő kapitalista fejlődés, mint ahogy az pl. Európában Hollandiában, Svájcban bekövetkezett. Mai hazai antikapitalista, antiglobalista, paternalista szerzők soha nem határozták meg, hogy a kapitalizmust meddig kívánják visszafejteni, meddig és a gazdaság mely területein erőltetnék a kollektivizmust, és mikor válik az már nem is kapitalizmussá, hanem kommunisztikus rendszerré, esetleg harmadik utassá, melyről viszont joggal gyaníthatjuk, hogy az sajnos a harmadik világba vezet.

Érvelhetne valaki azzal, hogy az egy évszázaddal korábbi weberi magyarázat nem több, mint egy kultúrtörténeti epizód, érdekesség, bár ez ellen a szociológusok valószínűleg igen hevesen tiltakoznának. Nos, száz évvel később, 2004-ben (magyarul 2005-ben) megjelent Samuel P. Huntington harvardi professzor könyve, Kik vagyunk? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái címmel. Ő egyébként az, aki A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című, világhírűvé vált könyvet is írta. Huntington szerint, ha legújabb, több mint 600 oldalas okfejtését egy-két mondatban össze akarjuk foglalni, akkor a következőket mondja. Az amerikai Hitvallás az angol hagyományok, a szektás protestantizmus és a XVIII. századi telepesek felvilágosodott eszméinek terméke. Példamutatóan demokratikus intézményeik – Tocqueville-t idézve – „az amerikaiak gyakorlati tapasztalatának, hajlamaiknak, nézeteinek, egyszóval erkölcseiknek” a terméke. Amerika, és az amerikaiak, mint minden tudatos és gondolkodó közösség és ember, most is nagy dilemmák előtt áll. E dilemmák azonban – ellentétben azokkal a hazai szerzőkkel, akik a 2007/2009-es világgazdasági válság miatt a neoliberalizmus és/vagy neokonzervativizmus végével számolnak, ezt az amerikaiak néhány intézkedéssel rendezik – sokkal komplexebbek. (Ebből is látható, hogy milyen kevéssé értik itthon az amerikai mentalítást.) Az ő kérdésük a XXI. század elején az, hogy kozmopoliták legyenek, ami a 2001. szeptember 11. előtti uralkodó tendenciák folytatását jelenti, vagyis Amerika befogadja a világot, vagy az imperialista koncepciót, ami az amerikai értékek egyetemességébe vetett hitet és terjesztését jelenti, vagy az ún. nacionalista koncepció, ami az amerikai alapértékek, az ún. amerikai Hitvallás, a több évszázados, sikert hozó amerikai identitás megőrzését jelenti. Más megfogalmazásban: Amerika lesz a világ, a világ lesz Amerika, vagy Amerika Amerika marad. Ezek tehát az ő kérdéseik. A magasabban kvalifikáltak, az értelmiség az első két változaton vitatkozik, az egyszerűbb emberek a nacionalista harmadikon. Az, hogy bevált saját alapértékeiket feladják, szóba sem kerül.

A konzervativizmus, mint tudjuk, nem egy homogén, definitív ideológia. A tradíciók, hagyományok megőrzése, az új, a változás fékezése vagy ellenzése önmagában nem ad arra választ, hogy milyen értékek megőrzéséről van szó. Elég, ha saját viharos, de legfőbbképpen változatos, a vörösterrortól a fehérterrorig a teljes spektrumot felölelő történelmünkre gondolunk. Ráadásul jelentős különbség Amerika és a miközöttünk, most csak a gazdaságpolitikai elvekre szorítkozva, hogy nekünk a rendszerváltás után az elnyert szabadsággal egy kollektivista központi hatalmat kellett/kellene lebontanunk, miközben a társadalom egy jelentős része még a régi rendszerben szocializálódott, függetlenül attól, hogy azzal egyetértett vagy sem, míg Amerikában ez fordítva történt. Amerikában az azonos alapértékeket (a munka, a piac, a törvénykövetés stb.) valló individualista telepesek alulról építették fel az államot, alkották meg alapdokumentumaikat, mint például a híres alkotmányukat. A társadalmi kohézió a többszörös identitás stb. mellett is kiválóan működik, ennek elérésének módszerei jelentősen eltérnek a hazai elképzelésektől.

Nos, az amerikai neokonzervativizmus éppen az alapértékek őrzését jelenti, és a hazaival szembeni teljesen más értékrendet pl. az egészségügyi koncepción lehet érezni. A republikánusok a jelenlegi rendszert gondolják folytatni, míg a liberális demokraták (Clinton, Obama) az egészségügyi reformot szorgalmazzák. Magyar viszonyaink közepette nem egyszerű megérteni az ottani történéseket, még az itthonit sem, de ez legkevésbé az ő hibájuk. Azt bizonyosnak látom, hogy azok a kollégáink, akik a neoliberalizmus és/vagy neokonzervativizmus végét, de főképpen az amerikai alapértékek feladását remélik, azok nagyot fognak csalódni, mondhatni a lehetetlenre várnak. Ha pedig ilyen várakozásra építünk, akkor tévedésünkért drága árat fogunk fizetni.

Az amerikai társadalom nemcsak rendkívül innovatív (ilyenről álmodnak a kreatív emberek), hanem egy jól működő önjavító rendszerrel is rendelkezik, és ennek megfelelően sok tekintetben a mieinktől jelentősen eltérők a társadalmi reflexek is. Az Egyesült Államok a 2007/2009-es világgazdasági válság közepette, történelmében először afroamerikai elnököt választott, ugyanezen időszakban Európa keleti felén ezzel szemben felerősödött, vagy inkább tovább erősödött az intolerancia. Mint minden létező és működő társadalom, természetesen az amerikai is tele van problémákkal. A figyelemre méltó különbség, hogy ők a problémákat megoldják, majd az élet felvet új problémákat. Nálunk, talán nem vagyok ezzel egyedül, úgy érzem, helyben járunk, évszázados vélt vagy valós sérelmeinkkel foglalkozunk, kifelé és befelé sérelmi politikát folytatunk, anélkül, hogy egyről kettőre jutnánk.

Jó kapitalizmus, rossz kapitalizmus

Akár a kapitalizmus gazdaságtörténetét, akár statikusan a jelenlegi időmetszéket tekintjük, azt tapasztaljuk, hogy a kapitalista gazdasági rendszer az eltérő régiókban, országokban eltérően sikeres. Mondanom sem kell, hogy itt siker alatt nem a tőke hozamát stb., hanem a társadalom részére biztosított tartós gazdasági jólétet kell érteni. Anélkül, hogy a különböző mérőszámokban és azok elemzésének tengerében elmerülnénk, mindenki számára világos, hogy pl. az USA gazdasága jelentősen hatékonyabb, mint az európai uniós vagy a magyar, és így tovább. A piacok hatékonyságát alapvetően az innovatív vállalkozások, benne az innovatív vállalkozók határozzák meg. Egyesek számára meglepő lehet, de az innovatív vállalkozók döntéseiknek többsége nélkülözi a szisztematikus kalkulációt, mivel ezek nem rutintevékenységek. Többnyire kilépést jelentenek az algoritmizálható logikából. Ezt egy egészséges társadalomban elsősorban és másodsorban is a mérnököknek kellene megértenie, akiknek hivatásszerű feladata az új megoldások, létesítmények stb. létrehozása. Ezek a döntések az osztrák iskolához tartozó Kirzner I. M. által „éberségnek” nevezett folyamat, azaz az ösztönök, a sejtések, az inspirációk eredményei. Másrészt széles körben elfogadott a gazdasági fejlődés evolúciós jellege, ami azt jelenti, hogy a továbblépésre nincs pontosan kiismerhető szabály, a jövő sikeres megoldásait intuitív módon, mintegy próbálkozással lehet megközelíteni.

Maga a piacgazdálkodás kifejezetten kockázati alapon működik, ha ez nem így volna, akkor az maga volna a megtestesült tervgazdaság, amiről viszont megtapasztalhattuk, hogy bonyolult világunkban nem működik. Az innováció kockázata ehhez a kockázathoz adódik hozzá. Ez felveti az innováció kockázatvállalásának kérdését, valamint azt, hogy a kockázatot ki és milyen mértékben, illetve kinek a pénzéből vállalja. Ez a fajta kockázatvállalás az állami tulajdonú cégek esetében, még normál üzemmenet esetén is, lényegesen kisebb, mint a magánvállalkozásoknál. Többek között emiatt is innovatívabbak az amerikai cégek, és ezért sem lehet innovációt kimutatni a hazai állami cégeknél. Ehhez természetesen támogató, értékelő, befogadó környezet és innovatív vállalkozók kellenek. A magyar „elit” zöme ezt többnyire nem is érti, a támogató környezet alatt, jó magyar beidegződés szerint, többnyire adókedvezményeket, állami fejlesztési támogatásokat stb. ért.

Nos, nem. Ezeket a megoldásokat kifejezetten destruktívaknak, legfeljebb a hiányzó egészséges szemléletet ideig-óráig kényszerűen pótló, szükséges rossznak tartom. Ezek a megoldások rendkívül kevéssé hatékonyak, rossz hatásfokúak, melegágyai a korrupciónak, és azt hirdetik, hogy nem kell keményen dolgozni, versenyben megméretni, mert hozzá lehet könnyű pénzekhez is jutni. Ez a megoldás súlyos és torzító beavatkozás a piaci folyamatokba és a tisztességes versenybe, így elsősorban az ún. improduktív vagy destruktív, adócsaló, közpénzeket lenyúló vállalkozásoknak kedvez, ezek pedig – bár ők maguk esetleg nyereségesek – társadalmilag veszteségeket okoznak. Kreatív vállalkozók köré kreatív környezet kellene, és ez sajnos az egész hazai szemléletből hiányzik. Még a magyar műszaki felsőoktatás sem nevel, oktat, fejleszt kreativitást, pedig ez fejleszthető (volna). A kreatív magyar mérnök joggal érzi magát úgy, mintha Jascha Heifetz vagy Itzhak Perlman süketeknek hegedülne, és ha kellően mobil, minthogy kreativitásával piacképes, elhagyja az országot, mint azt naponta tapasztalhatjuk. És nem elsősorban a jobb jövedelem reményében, hanem a tomboló középszerűség elől menekülnek.

Ebben az a nehéz és egyben reménytelen, hogy nem kreatív embereknek kell elmagyarázni, hogy mi a kreativitás. Összefoglalóan pedig az mondható, hogy a magyar elit, benne a magyar mérnöktársadalom – kivéve természetese az eddigieken feldühödött t. Olvasót – a rendszerváltozás óta eltelt két évtizedben alulteljesített. Ha ebben a vázolt hazai környezetben nem élnek meg kellő számban az innovatív vállalkozások, akkor még mindig jöhetnek az ún. imitátor vagy replikátor vállalkozások. A külföldi tőke az elmúlt húsz évben zömében ebbe jött be. Ezt sem kellene szégyellni, a nemzetközi munkamegosztásban a feltörekvő gazdaságok számára ez tisztes és gazdaságilag eredményes megoldás. Ráadásul ez egy előszobája lehet az egy innovatívabb gazdaságnak, ha tennénk is valamit annak megteremtésére. Baj az, hogy a magyar elit nem vet józanul számot a maga helyzetével és jelenlegi felkészültségével, és jelentősen túlértékeli teljesítményét, amivel egyébként látható, hogy mire mentünk. Amíg nem tudjuk saját helyzetünket kellően önkritikusan és tárgyilagosan, nem pusztán technokrataként vizsgálni, addig nem remélhető terápia sem, maradnak az összeesküvés-elméletek, a pótcselekvések és az ábrándok, mint pl. hogy az amerikaiak feladják alapértékeiket, és kitalálnak egy a számunkra jobban fekvő szisztémát. Ezzel a hiedelemmel is el lehet még vesztegetni néhány újabb évet.

Lehet tovább érvelni, agitálni a privatizáció, a liberalizáció, a verseny stb. ellen, illetve az állami tulajdon, a központi irányítás, az önköltségalapú árak mellett, csak ennek nem sok köze van a modern kapitalizmushoz, ez egy majomszigetként a kollektivizmus, a szocializmus továbbélését jelentené a hazai energetikában. Ráadásul a modernizáció ellenesek javaslatai logikailag sem érthetők és védhetők, hiszen írásaikban az elmúlt két évtized kivétel nélkül minden kormányát elmarasztalják, és ha értékítéletüket reálisnak tételezzük fel, akkor vajon most milyen csodát várnak az állami tulajdonlástól, amiről naponta hallunk botrányosabbnál botrányosabb híreket. Ráadásul tudjuk, hogy mindez csak a jéghegy csúcsa, nincs elég erő és elég erős gyomor mindegyik ügynek utánamenni. Hogyan gondolják a mai Magyarországon eredményesen működtetni az állami tulajdonú energetikát, ha még a szabályozási teendők minőségével is komoly bajok vannak, többek között a politika és a gazdaság nem kívánatos összefonódása miatt. Nem kisebb kérdés az sem, hogy miképpen járhatna a nemzetközi mércével mérve egyébként kisléptékű magyar energetika egy globalizált világban, és egy – talán csak a közlekedéshez hasonlíthatóan – integrált nemzetközi rendszerben önálló utat, illetve a lehetséges mozgástérben miért nem optimálhatjuk a megoldásokat indirekt módon okos szabályozással.

A magyar gazdaság, benne az energetika sikeresebbé tételéhez fel kellene számolni az oligarchikus összefonódást, fel kellene hagyni azzal, hogy az energetikai fejlesztések és árak a napi politika játékszerei legyenek, mert ez nem csak a nemzetgazdaságot viszi tévútra, de a piac szereplőit is az esetek egy jelentős részében jóvátehetetlenül félrevezetik. Világos és következetes, az energetikában a tiszta versenyt fokozó intézményrendszert és szabályozást kellene létrehozni, a szabályozó hatóságot ki kell emelni a mindenkori kormányzati közvetlen befolyás alól. Több piac, kevesebb állam. Ezek tehetnék a magyar kapitalizmust sikeresebbé, egyébként meg nyújtana gazdasági hátteret és fedezetet az elesettek támogatására.

Ehhez egyelőre nem látszik sem a szándék, sem az erő. Talán egy nemzedékváltás esélyt ad, ezért szomorú látni elöregedett mérnökszervezeteinket, melyek már régen megérettek a fiatalítására. Ahogy Mannheim Károly írta: „Két egymást követő nemzedéknek más és más az ellenfele a világban és önmagában. A fiatalok számára már eltűnt az az ellenfél, amely ellen az öregek önmagukban vagy a külvilágban harcoltak, s amelyhez összes érzelmi és akarati intuícióikban, de fogalom magyarázataikban is igazodtak.”

Irodalom
– Huntington, S. P.: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005.)
– Kornai J.: Négy jellegzetesség. A magyar fejlődés politikai gazdaságtani megközelítésben (Közgazdasági Szemle, XLII. évfolyam, 1995. december, XLIII. évfolyam, 1996. január)
– Békés M.: Amerikai neokonzervativizmus (Századvég Kiadó, Budapest, 2008.)
– Koltay A.: A szabadság méltósága (Századvég, 2008/3. szám)
– Kapás J.: Milyen a jó kapitalizmus? Avagy nem mind fénylik, ami arany, Gondolatok a Baumol, W. J.-Litan, R. – E.-Schramm, C. J.: A jó kapitalizmus, rossz kapitalizmus és a növekedés és jólét közgazdaságtana című könyvhöz (Közgazdasági Szemle, LVI. évfolyam, 2009. március)
– Muraközy L.: Állam és piac Magyarországon, Spontán rend vagy bürokratikus rendetlenség (Közgazdasági Szemle, LVI. évfolyam, 2009. március)
– Bokros L.: Az intézményes demokrácia újjáépítése a populizmus romjain (Élet és Irodalom, 2009. augusztus 19.)
– Csíkszentmihályi M.: Kreativitás. A flow és a felfedezés, avagy a találékonyság pszichológiája (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008.)
– Fukuyama, F.: Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007.)
– Dezső Gy.: A társadalom, az energetika és vélekedéseink (Magyar Energetika, 2009/2. szám)

Dr. Dezső György