Mérnöki szemmel a gazdaságról

Az Energiagazdálkodás előző, 2012/5. számának Szemlélet rovatában, A rovatvezető előszava címmel pár sort írtam, említve benne a bruttó hazai termék jelenlegi igen alacsony, 16,2%-os hazai beruházási rátáját (I/GDP) , és ennek könnyen belátható súlyos következményeit . A 2000-es évek első felében hazánkban ez az érték még 22…23 % volt. Holott a növekedéshez és a felzárkózás reményéhez esetünkben ennél is magasabb értékre, és természetesen a beruházási források felhasználásának nagyobb hatékonyságára is szükség lenne. Az Eurostat prognózisa szerint az érték 2013-ban tovább csökken, várhatóan még az ideinél is alacsonyabb, 15,8 % lesz . Rövid írásomra (már megjelenése előtt) több visszajelzést kaptam, melyek arra utalnak, hogy talán érdemes e téma ürügyén pár vitára ingerlő gondolatot a mérnök és gazdaság kapcsolatáról leírni.

A mérnök és a gazdaság. A magyar mérnökképzés régi, a rendszerváltozást követően egyre égetőbb hiányossága volt, hogy nem ismertette meg a hallgatókkal a közgazdaságtan alapjait, így – más okok között emiatt is -, az oktatás egyre életidegenebbé vált, esélyt se adott arra, hogy (legalább) a mérnökség magáévá tegye a piacgazdálkodás elméletét és kultúráját. Üdvözlendő, hogy ma már az energetikai mérnökök a BSc képzési szakaszon hallgathatnak mikro- és makroökonómiát, de ennek pozitív hatása a hazai mérnöktársadalomban csak hosszú évekkel később fog érvényesülni. Az optimális megoldás természetesen az volna, ha a modern közgazdasági szemlélet részben a szakmai tárgyak oktatásán, valós döntési helyzeteken keresztül is tudatosulna, ehhez azonban az oktatóknak kellene kellő közgazdasági felkészültséggel és tapasztalattal rendelkeznie. Valamennyire is szilárd közgazdasági alapozás nélkül ugyanis aligha lehet valaki eredményesen praktizáló mérnök, hiszen a szerkezeti anyagok, megoldások, technológiák választásában, és általában egy alkotó folyamat minden pillanatában felmerülő helyes döntések meghozatalához ezek az ismeretek nélkülözhetetlenek. Ha a közgazdaságtan alapdogmái, vagy ha így jobban hangzik: a közgazdasági diszciplína axiómái közül megemlítjük, hogy „Minden jószág szűkös.”, „Minden jószág helyettesíthető valamivel.” és „Csakis az egyes emberek választanak.” , akkor ebből is látjuk, hogy a mérnöki választások, döntések egyben elválaszthatatlanul erős közgazdasági töltettel is bírnak . Márpedig ha pedig a mérnököknek legalább a közgazdasági alapfogalmak tekintetében nincs közös nyelve, akkor vagy nem értik egymást, elbeszélnek egymás mellett, az eltérő véleményeiket érdemben ütköztetni sem tudják, vagy – nem kívánatos módon – a nem racionális érvelések dominálnak, és marad a nem túl épületes hit-, vagy ideológiai vita. Holott mindaz amiről beszélek színtiszta szakmai kérdés, messze a politikai értelmezéstől és logikától, amit meg kell(ene) hagyni a politikusoknak. De alapvető közgazdasági kultúra nélkül nem létezhet (a fejlett világ fogalmainak megfelelő) műszaki értelmiség sem, hiszen ezen ismeretek hiányában pusztán érzéseik, ösztöneik, jó-rossz beidegződéseik alapján foglalnának állást fontos közügyekben, márpedig ez édes kevés az olyan előszeretettel és sokat emlegetett közjó képviseletére. Hogy azután ennek a kultúrának a hiánya mivel jár, annak következményeit láthatjuk. Ráadásul a közgazdaságtan éppoly őrült iramban fejlődik, igazodik a világ valós helyzetéhez, a tapasztalásokhoz, mint maga a technika, és az elmúlt évtizedekben számos olyan ismerettel gazdagodott, ami más megvilágításba helyezi a mérnöki gondolkodást is. Amíg a klasszikus közgazdaságtan és a klasszikus mérnöki felfogás racionálisan gondolkodó és viselkedő szereplőket feltételezett, a modern pszichológia és neurológia bizonyította az emberek kognitív korlátait. Az a tapasztalat, hogy az érintettek az őket körülvevő, kétségtelenül bonyolult világból az optimális döntéshez képest mindenképpen csak kis részeket, szakaszokat ismernek, ahogy mondani szokás: a semmiről minden tudnak. Mindeközben számos igazolását látjuk az „egylövetű” gondolkodás vállalhatatlan kockázatainak, ill. a sok szempontú gondolkodás, a többféle diszciplína vegyes alkalmazásának szükségességének. A valóságban tehát híre-hamva sincs a feltételezett racionalitásnak, vagyis hogy minden elérhető információt beszerezve, azt értékelve maximálnák, vagy optimálnák viselkedésüket, amiket az idealizált döntési modellek, és logikai sémák tartalmaztak . Helyette a valóság az, hogy az emberek egyszerű, vagy inkább erősen leegyszerűsített szabályokat követnek, és döntéseikben jelentős mértékben heurisztikákat használnak. A gazdaságpszichológia és a mérnökpszichológia e ponton fedésbe kerül. A szétesett, atomizálódott, bizalomhiányos magyar társadalomban, amelyre nem jellemző az együttműködés, ahol többnyire nincsenek megtermékenyítő viták, ahol minden erőből oldódik meg, stb., benne a hasonló állapotban lévő szakmákkal, a funkciójukat nem találó szakmai szervezetekkel, kamarákkal, ez különösen veszélyes, mert még annak az esélye is elillan, hogy az említett töredék ismeretdarabokat, – mint egy kooperatív társadalomban -, valamennyire eredményesen össze lehessen illeszteni. A következmény a sok, levegőben lógó, kontrollálatlan, életképtelen gondolat, javaslat, miközben maguk a problémák megoldatlanok maradnak, netán újakat generálunk.

Pár egyszerű szó tehát a gazdaságról, szigorúan mérnöki szemmel, és mérnöki logikával, az aktuálpolitikai aspektusokat meghagyva másoknak, másutt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy félperifériás országunk Európa centrum országaihoz történő gazdasági felzárkózásának egyik problémájáról beszélünk, amennyire azt le lehet választani a politikai felzárkózásról. A témát indokolja, hogy a szóban forgó beruházási ráta meghatározó gazdaságunk, benne az energetika jövője, és természetesen a hazai mérnökség kilátásai szempontjából is. A kérdés szemléleti okokból is fontos. Egyrészt, mert a piacgazdaságban a várható kilátások, és annak bekövetkezési valószínűségeinek helyes becslése az egyik legfontosabb összetevője a sikernek, így a mérnöki sikernek is, ugyanis a közgazdaságtan széles körben elfogadott centrális dogmái közé tartozik az is, hogy „Az emberek hosszú távú döntéseikben a kockázatok és hozamok kalkulációja alapján választanak.” A beruházási döntések természetesen ebbe a hosszú távú döntési körbe tartoznak. Másrészt ezekkel a beruházásokkal kapcsolatos makrogazdasági meggondolások erősen összefüggnek az energetika és energiastratégia mennyiségi és minőségi kérdéseivel is. Kívánatos tehát, ezen a téren a tisztánlátás, különösen azoknak, akik előszeretettel szólnak hozzá energiastratégiai kérdésekhez.

A makroökonómia alapegyenlete. Mint közismert, a bruttó hazai termék (GDP) az adott országban előállított termékek és szolgáltatások legátfogóbb, és leggyakrabban használt makrogazdasági mérőszáma. Tartalmi elemeit tekintve (termékáramlási szemlélet alapján):

GDP=háztartások fogyasztása[C]+kormányzati fogyasztás[G]+beruházás[I]+(export–import)[NX].

Foglalkozzunk most röviden a beruházással [I], és tisztázzuk, hogy mi is tartozik a fogalmába. Ha pénzünkért mondjuk (pl. a MOL) részvényt veszünk, akkor az közgazdasági értelemben nem számít beruházásnak, pusztán jó, vagy kevésbé jó pénzügyi befektetésnek. Hasonlóképpen, ha vásárolunk pl. egy erőművet, vagy energetikai szolgáltató céget, akkor rendszerszinten nem történt beruházás, pusztán társaságjogilag egy egyszerű tulajdonoscserére került sor, vagyis ez sem befolyásolja a GDP alakulását, ez csak akkor következik be, ha új erőművet építünk. Természetesen a GDP sok mindenre érzéketlen, sőt sok mindent vitathatóan értékel. Érzéketlen pl. a beruházás minősége, vagy éppen ésszerűsége, gazdaságossága tekintetében. Ha pl. most – hogy egy, e lap hasábjain folyt korábbi vitára utaljak -, 40…50 Mrd Ft-ot beruházunk a budapesti Belváros „eltávhősítésébe” (a kifejezés © Dr. Molnár László), akkor az növelné a GDP-t, viszont semmiféle garanciát nem jelentene a beruházás rentabilitására, vagy bármely más szempontból (pl. ellátásbiztonság, környezeti hatások) értékelve, ésszerűségére. A piacgazdaság elmélete és gyakorlata ezt a piaci szereplők érdekeltségével, és rentabilitásvizsgálatával oldja meg, ez adja a motivációt arra, hogy ésszerű beruházások jöjjenek létre . (Némileg más a helyzet a közjavakat szimbolizáló, fogalommá vált „világítótorony” esetekben , de ezen az érdekes témán most át kell ugranunk.) A makro- és mikroökonómia tehát egy rendszert képez, és bonyolult belső kapcsolatban is állnak. A makrogazdasági beruházási hatékonyság optimuma nem automatikusan esik egybe a mikroökonómiai optimummal, ezeket a szabályozás eszközeivel (pl. adózási és számviteli szabályok) lehet harmonizálni. A szabályozás konkrét elveit (pl. kik, és milyen arányban viselik a terheket, kik, és milyen arányban a kedvezményezettek, stb., összefoglalóan a fiskális politika jelenti) a gazdaságpolitika testesíti meg. Az egyes országok beruházás hatékonyságában természetesen óriási különbségek vannak, amire figyelemre méltó példa, hogy az Egyesült Államok az elmúlt két évtizedben alacsonyabb beruházási rátával nagyobb növekedést produkált, mint pl. az Európai Unió. Robert Kennedy sokat idézet bonmot-ja szerint „A GDP mindent mér, amit mérni lehet, de semmit nem mér, amiért élni érdemes” . Mérnökként azonban nem is várjuk, hogy egyetlen mérőszám, vagy adat egy rendkívül bonyolult folyamatot, mint egy ország éves gazdasági teljesítménye, teljes körűen leírjon.

Általában megfigyelhető, és logikailag könnyen belátható, hogy elsősorban a felzárkózni kívánó országok beruházási rátája magasabb, hiszen az új beruházások hozzák az új, korszerűbb, nagyobb termelékenységet eredményező technológiákat, a nagyobb ráta segít lecserélni a kevésbé korszerű állóeszközöket, eljárásokat, növelve ezzel a gazdaság versenyképességet , megteremtve a jövőbeli nagyobb fogyasztás, a jólét lehetőségeit. A termelékenység növelésére égetően szükségünk volna, mert az egy ledolgozott órára jutó GDP vásárlóerő egységre (PPS) számítva pl. az EU-15 = 100 % bázishoz hasonlítva, nálunk pusztán 53,5 % (2009).

A nyíló olló hatást fokozza a technológiai fejlődés gyorsuló üteme, aminek tükrében a kellő volumenű hazai beruházások hiányában, több évtizedes, erkölcsileg elöregedett technológiákkal egyre reménytelenebb a piac által még elfogadott minőséget, termelékenységet, környezetvédelmi követelményeket, stb. teljesíteni. Vagyis nő a leszakadásunk. Más részről, ezzel összefüggésben egyre több, főképpen piacképes tudással rendelkező fiatal hagyja el az országot, és ha ebben nem következik be rövid időn belül jelentős változás, ha a munkavállalók nem látnak perspektívát, akkor az a jelenlegi elvándorlási következmény kikezdi a nemzeti vagyon emberi erőforrást, a fejlődés egyik másik kulcselemét is.

A beruházások forrása egy adott ország gazdaságában a rendelkezésre álló megtakarítások, az államháztartás egyenlege (az államnak fizetett adók, és az abból fedezett transzferek különbsége), ill. a folyó fizetési mérleg helyzete, valamint a mi speciális helyzetünkben a felzárkózási források. Sajnos egyik előállításában, ill. lehívásában sem állunk jól, a források felhasználásának hatékonyságáról nem is beszélve. A gazdaságpolitika a fogyasztásösztönzéstől reméli a gazdaság beindulását, ez viszont tovább csökkenti a megtakarításokat, így még kevesebb hazai forrás áll rendelkezésre a beruházásokhoz. Mindeközben a fejlett világnak hatalmas tőkefeleslege, benne pl. a nyugdíjalapok befektetési lehetőségeket keresnek maguknak, hogy hozamot termeljenek. Ez a csökkenő kamatlábak miatt beruházási lehetőségeket keres, és megfelelő gazdasági klíma esetén jönne.

A nemzeti vagyon. A nemzeti vagyon definíciószerűen az alábbiakból tevődik össze: dologi tőkeelemek (lakásállomány, magánvállalkozások vagyona, kormányzati vagyon), emberi tőke (oktatás, szakképzés, egészségügy), technológiai tőke (vezetési-szervezési tudás, tudományos és mérnöki ismeretek, főiskolák, egyetemek, könyvtárak), földterület, természeti erőforrások (ásványvagyon, környezeti erőforrások) . A magyar nemzeti vagyon értéke nem ismert, de becslés szerint összetételében 46 % a dologi tőkeelem , és 54 % a humán tőke. Tulajdonosi megoszlását tekintve pedig a vállalatok 23 %, az állam 15 %, míg a háztartások 62 %-ban részesednek. A szóban forgó beruházási ráta azt mutatja, hogy a nemzeti kibocsátás mekkora hányadát fordítjuk az ország tartós tőkeelemeinek, a már említett 46 %-os rész bővítésére. A GDP bruttó beruházást vesz számításba, tartalmazza tehát az értékcsökkenést is, vagyis az év közben elhasznált tőkemennyiséget. Az ország gyarapodását jelző nemzeti vagyon azonban csak a nettó beruházás értékével változik, vagyis természetesen létezik olyan alacsony bruttó beruházási ráta, ami a vagyonban meglévő tőkeelemeket nem hogy gyarapítja, hanem fogyasztja. Becslések szerint a jelenlegi bruttó 16 %-os ráta sajnos a mi esetünk, már a nemzeti vagyon tőkeelemeinek amortizációját sem fedezi. A GDP, vagy a beruházási ráta az évek folyamán jellegében úgy működik, mint a kamatos kamat, vagyis országok ilyen jellegű adatainak viszonylag kis eltérései is évek alatt hatalmas különbségekké nőnek. Így a magyar gazdaság versenyképességét hosszú távra tovább csökkenti.

A következmények. Az alacsony beruházási ráta miatt a mérnöktársadalom messze kapacitása alatt foglalkoztatott, nincs, vagy kevés a munka. Nincs elegendő szakmai kihívás, pedig a szakmai kihívás a legnagyobb tanítómester, így a meglévő technikai tudás is gyors ütemben leépül, értelmetlenné, egyúttal lehetetlenné teszi az ezen a területen ugyancsak gyors változások követését. Aligha vitatható, hogy a következő évek terveinek már a tervező asztalokon, vagy a képernyőkön kellene lennie, de ezeknek nyoma sincs. A közgazdaságtan egyik centrális dogmája szerint „Minden társadalmi kölcsönhatás felfogható piaci folyamatként.” És persze ennek a fordítja is működik. A koruknál, felkészültségüknél fogva piacképes tudással rendelkezők egy jelentős része elmegy külföldre, az emberi erőforrás leépülése pedig egyúttal a nemzeti vagyon csökkenését is jelenti. Az bizonyos, hogy a XXI. század globalizált világában az egyéni életutak hazai perspektívátlanságára nem lehet eredményesen pusztán a hazafias nevelést megoldásként felkínálni.

A műszaki felsőoktatásban a hangsúlyt abba az irányába kellene tolni, amelyikben az növeli a mérnök fokozott érzékenységét munkája valós társadalmi hasznossága iránt. Hiba azt gondolni, hogy mindez önmagától teljesül, mondjuk a pusztán a józan ész hatására. A Nobel-díjas Samuelson írja híres közgazdasági tankönyve előszavában, hogy „a józan ész számára nem kézenfekvő minden közgazdaságtani elv”, vagyis ezt bizony tanulni kell, attól hogy valaki megtanulja a termodinamikai főtételeket, nem biztos, hogy érti, vagy ajándékba kapja hozzá a közgazdasági tudást. A felzárkózó társadalmak, így a miénk is, azzal a mindennapos közgazdasági problémával (is) találkoznak, hogy beruházásaik során, azaz a technológiai megújulás mozzanataiban vajon melyik megoldást válasszák. Könnyű rávágni, hogy természetesen a létező legkorszerűbbet, hiszen mi más segítené jobban a felzárkózást a fejlett világhoz. Nos, ez többnyire nem így van. Egyrészt a csúcstechnika a legdrágább, forrásaink pedig végesek, így a valóságban egy optimalizációs feladat előtt állunk, véges forrással miképpen lehet az adott színvonalon a legtöbbet emelni. Másrészt egy-egy csúcstechnológia szerves beillesztése egy meglévő rendszerbe, kultúrába nem is biztos, hogy járható, vagy hogy rendszeridegen megoldásként hozza az elvárt hasznot. Ráadásul ebben a kérdésre a mikro- és makrogazdaság többnyire eltérően reagál, és bölcs szabályozás volna szükséges (adók, leírási kulcsok, stb.) a nemzetgazdasági optimum érvényesítésére.
Az emberi erőforrások mellett a fejlődés kulcstényezői közé tartozik a tőke és technológia. A fejlett világ hatalmas tőkefeleslege, benne pl. a nyugdíjalapok, befektetési lehetőségeket keresnek maguknak, hogy hozamot termeljenek. A tőkefelesleg a csökkenő kamatlábak miatt beruházási lehetőségeket keres, de ehhez nem áll rendelkezésre elegendő technikai innováció. Leegyszerűsítve úgy is mondhatnánk, hogy több a pénz, mint az értelmes gondolat. (Nálunk, ahol a források egy aránytalanul nagy része most is szökőkutakra és díszburkolatokra mennek, ennek komoly tradíciói vannak.) Ha nincs, vagy nem jön a tőke, nincs elegendő volumenű beruházás, nem korszerűsödik a nemzeti állóeszköz állomány, akkor nincs technológiai fejlődés, az erkölcsileg, vagy technikailag elavult eszközök nem cserélődnek le a fejlődés kívánta ütemben, nekünk pedig nincs számottevő versenyképes saját technológiánk, vagy technológiai fejlesztésünk.

„A hiba nem a csillagzatainkban, bennünk van…” Cikkemben a következő egyszerű gondolatokat szerettem volna t. Olvasó figyelmébe ajánlani. Az egyik a vészesen csökkenő hazai beruházási rátára, aminek számos közvetlen negatív következménye van/lesz, azon a fő problémán túl is, hogy csökkenti a növekedési potenciálunkat, így elúszik a gazdasági felzárkózásunk történelmi lehetősége. A másik, hogy helyzetünkben külső tőke és technológiai transzfer nélkül, pusztán önerőből, képtelenség a felzárkózás, ezért alapvetően más, józanabb, önkritikusabb, képességeinket és lehetőségeinket, vagyis erőforrásainkat reálisabban számításba vevő hozzáállás volna szükséges, mint amit tapasztalunk. Felismerni, amit Bastiat A gyertyaöntők petíciójában majd két évszázaddal korábban már világosan látott. Ha az energetika hangadói által javasolt visszaállamosítás, versenykorlátozás, központi árszabályozás, stb., röviden: piacellenesség, kapitalizmusellenesség folytatódik, akkor zuhanórepülésünk is folytatódik, hiszen kikapcsolunk mindent, ami a piacgazdálkodás hajtóereje, és szűkös forrásainkat is illúziókra költjük. A harmadik, hogy a mérnöki megoldások, a választott technológiák, vagyis az egész innovációs folyamat során jelentős javulást kellene elérnünk a gazdaságossági optimalizáció, a rentabilitás tekintetében, ez pedig csak a jelenleginél nagyobb közgazdasági felkészültséggel, józanabb szemlélettel fog menni, ezért javítanunk kellene a mérnökképzésen, de főképpen a mérnöktovábbképzésen. A dolgok persze összefüggnek, a gazdálkodásban, ebben az alapvető emberi tevékenységben felkészültebb, azt értő mérnök, valószínűleg nyitottabb, együttműködőbb, fóbia mentesebb, gondolatai is reálisabban, jobban hasznosíthatóak. Ha viszont nincs beruházás, nincs technológiai fejlődés, ha (immár beprogramozottan) nő a lemaradásunk a fejlett világhoz, akkor az a hazai emberi erőforrásokat is tovább pusztítja.

Dr. Dezső György, okl. gépészmérnök