Egy bizonyosfajta szaniterterméket gyártó, nemzetközi viszonylatban kicsinek számító, szomszédos állambeli cég a rendszerváltás után bejött Magyarországra, és kisebb nagykereskedőkkel leszerződve létrehozott egy hálózatot, amivel lefedte az ország területét. Lényegében mindenhol lehetett kapni a termékeit, jó áron, megfelelő minőségben, évi mondjuk tizenötezer darabot értékesítettek hazánkban.
Több évig zökkenőmentesen működött is a rendszer, mígnem az egyik, a többinél nagyobb valamivel kereskedő úgy döntött, hogy tízezer darabot, azaz a hazai forgalom kétharmadát rendeli meg egyszerre. A gyártó persze örült, és mint ahogy azt illik is, nagyobb kedvezményt biztosított ennek a cégnek, mint a többieknek. Mi történt? Ez a nagykereskedő olcsóbban tudta adni a terméket, így a többiek lassanként lemondtak az értékesítésről, hiszen árban rosszabbak tudtak csak lenni, mint a szomszédos kereskedő.
A gyártó persze kétségbe esett, hogy visszaesik a forgalma, de jött a megmentő! Ugyanaz a cég, aki előző évben tízezer darabot rendelt, jelentkezett, hogy azonos (nagyon tisztességes) áron a következő évre húszezer darabot vesz át, bankgaranciával! Ez a gyártó számára ugrásszerű piacnövekedést jelentett a már a szeme előtt lebegő csökkenés helyett, hát hogyne kapott volna két kézzel a szerződés után!
Ez persze azzal járt, hogy a többi hazai kereskedő, már akik addig tartották magukat, mint az izzó parazsat dobták el a terméket, így a „húszezres” egyedül maradt a piacon. Mit tett ekkor? Azt mondta a gyártónak: jó, ebben az évben átvettem a húszezer darabot, és jövőre is átveszem, de csak „szuper olcsón”. A gyártó pedig mit tehetett, belement, mert ennek a számára rossz üzletnek nem volt alternatívája, csak a teljes kivonulás (a többi nagykereskedő addigra már talált magának más terméket).
A tanulság? Egyrészt jobb több kis evő, mint egy nagy, másrészt tudni kell nemet mondani az azonnali haszonnal kecsegtető, jónak látszó üzletekre is.
Szóljon hozzá
A hozzászóláshoz be kell jelentkezni.